Tag Archives: Magyarország

Címzett a Síp utca

10 Júl

Mivel nekem elveim vannak, méghozzá pártoktól és kormányoktól független, szuverén elveim, melyekkel nem egyeztethető össze, hogy az elhagyott születési országom belügyeibe beleszóljak, azt kritikával illessem, nem kísérem figyelemmel a magyarországi zsidó közösségek életét sem. Kivételt képez ez alól, ha olyan kinyilatkoztatásba futok bele, amely hazámmal, Izraellel kapcsolatos.

Ezért az itt belinkelt interjú szövegéből is csak egy félmondatot ragadok ki és igyekszem reagálásomat a “magyarországi közízlésnek megfelelő” formában rögzíteni – bár kétségtelen, hogy a megfelelni vágyás elsősorban saját kulturális színvonalamnak szól.

Valamikor úgy tanultam, hogy a levél címzettjét udvarias formában illik megszólítani, mivel azonban a tisztelt jelző adott esetben ironikus lenne, maradok egy kevésbé udvarias formulánál.

Frölich Róbert főrabbi, Magyarország, Dohány körzet

Uram! Elöljáróban, egyszer és mindenkorra kikérem magamnak népem, katona fiaink  és lányaink, valamint saját gyerekeim, unokáim nevében, hogy a hazájukat védő, azért életüket is feláldozni hajlandó katonáinkat – akik az egész ország gyerekei – holmi “golyófogónak” titulálja.

Most pedig elmondom, hogy nekem mi a véleményem arról, miért alacsony a Magyarországról érkező alija akár a fiatalok, akár az idősebb korosztály köréből.

Nyilván nem mondok újat, – ha mégis, talán érdemes elgondolkodni rajta – ha leszögezem, hogy Európának nincs még egy zsidó közössége amelyik annyira asszimiláns lett volna a történelem folyamán, mint a magyar.

A magyar zsidó első-másod – és harmadsorban is először magyar, aztán valahol – leginkább a fellelhető hitközségi iratok szintjén – zsidó is.

És pont ugyan úgy, ahogy a magyarok nem tudtak élni a rendszerváltás adta lehetőséggel, ugyan úgy a Síp utca is megrekedt a “ferencjóskai” idők szelleménél.

Ugyanakkor a mindenkori hatalomnak való megfelelni vágyás olyan erős és olyan erősen hat a “szocialista éra” berögzültsége, hogy 25 évvel a Szovjetunió szétesése után még a hidegháborús nomenklatúra szintjén fogalmazó zsidó vezető nyilatkozata megfelelhet a  kényes közízlésnek.

Elmondom, hogy az én ízlésemet nem az zavarja, ha valaki a zsinagógai I-tentiszteletre rövid nadrágban érkezik, (természetesen itt is van hely, ahova ilyen “telepes” öltözetben nem illik bemenni) hanem az, amikor a magyarországi fiatalok  Jeruzsálem sétáló utcáján harsányan trágár kifejezéseket használnak és anyanyelvükön  ócsárolják – az egyébként szintén magyar származású – ortodox zsidókat.

De tudja mit, Frölich úr?! Nem folytatom. Inkább arra kérem, hogy minden év március elsején ismételje meg az izraeli hadseregre vonatkozó kijelentését – legalább ezzel (is) igazolva érzem az alijára vonatkozó helyes döntésemet, legfőképpen azt, hogy kikkel is nem akarok egy levegőt szívni.

További, a retorikája csiszolását illető, sikereket kívánok.

Rachel Kornfeld Israelből, aki büszke arra, hogy a második generációt (nem számítva saját, önkéntesi múltját) adja a nemzeti hadseregnek.

     

10/07/2016

A félelem ára…

15 aug


és a tapasztalat: A számlát minden esetben a galut-zsidó fizeti.

Nem tagadom, hogy ezen bejegyzés megírását Szegedi Csanád esete inspirálta. Írásom mégsem elsősorban róla szól, hanem arról a jelenségről, ami közel hasonló történetekhez vezetett és mint látható vezet még napjainkban is.

Írásomat mindjárt egy olyan kitérővel kezdem, ami látszólag nem témába vágó. És mégis, nagyon is!

Mielőtt a galut-zsidó rászánja magát az alijára, mérlegel. Olyan dolgoknak tulajdonít jelentőséget – egzisztencia, barátok, ismert utcák-házak, más kultúrális környezet… és sorolhatnám napestig – melyeken már a Ben Gurion betonjára lépve is csak mosolyog.
Saját megérkezésemmel sem volt ez másként. Először csak “szóba került”, amit a lehetőségek számbavétele követett. Nem részletezem, legyen elég annyi, hogy a sorsdöntő helyzetek megoldásában a mai napig szokásom a “cetlik” használata. A két részre osztott papírlap egyik rublikájába a “miért igen”, másikba a “miért nem” kerül felsorolásra.
Adott esetben a mérleg nyelve erősen az “igen” oldalra billent és a rengeteg teendő miatt alig akartam elhinni, hogy máris elérkezett az indulás ideje.
Megérkeztem! És ez a megérkezés kitörölhetetlen emlék maradt. A reptéri autobuszon egy magyar csoporttal kerültem össze, ahol a nyaralásra érkezett egyik hölgy megszólított: “Ön is az eilati csoporttal van?”  A válaszom “nem, én haza jöttem” annyira meglepte, hogy azonnal hátat is fordított.
Ennek a kis közjátéknak nem is lenne jelentősége, de abban a pillanatban, ahogy kimondtam, bezáródott egy belső kapu: A félelem kapuja!
Az a kapu, mely csak a galut-zsidóra jellemző.

Nem akarok psychologiai fejtegetésekbe bocsátkozni, hiszen az erre szakosodott szakemberek nem egy tudományos publikációjából, de az első generációs családtagok elbeszéléseiből is pontosan körülhatárolható, az a félelem, ami annyira jellemző a koncentrációs -és haláltábort túlélők körében és annyira nem hasonlítható semmiféle más félelemhez.  Ez a fajta félelem nem a mesevilág negatív figuráit életkora miatt feldolgozni nem tudó gyermek félelme. Ez a félelem valós történéseken alapul.
Hogy ne legyen ennyire egyszerű, mindenképpen szólni kell arról, hogy van még ennek a félelemnek egy olyan sajátossága is, ami más félelmek esetében nem tapasztalható. Ez a faja félelem átörökíthető, bár a következő nemzedéknél már többnyire a félelemre való felkészülés formájában jelentkezik.

Tekintsünk vissza a nem túl távoli múltba.

Tudott, vagy nem, tény, hogy Magyarországon él Európa legasszimiláltabb zsidósága.  De ennek is vannak fokozatai, mert a pesti zsidónál senki jobban nem kötődik a körúti flaszterhoz. Nem újkeletű jelenségről van szó és semmiképpen nem hozható összefüggésbe a vészkorszakkal. Annyira nem, hogy amikor a II. Világháború lengyel vonatkozású hírei Pestre értek, sok zsidó, de még a zsidó hitközség vezetői is olyan értelemben nyilatkoztak, hogy: “Velünk ez nem történhet meg. Mi magyarok vagyunk, Magyarország pedig Európában van.”

Ennek ellenére megtörtént és Magyarország zsidóságának is meg kellett tapasztalnia a félelmet.  És ez a félelem nem múlt el a fegyverletétellel. Tovább élt a felszabadulás (tudom, ma nem így mondják, de tőlem, aki meg sem születhettem volna, ha nincs, senki nem vitathatja el a kifejezés jogos használatát) utáni kormányok mindegyike alatt. Más-más megközelítésben, de  vastagon benne mindegyikük keze a mára virágzásnak indult antiszemita megnyilvánulásokban és ezzel együtt a félelem napirenden tartásában.

A zsidó félt a kemény diktatúrában, mert alig érkezett  haza a koncentrációs táborok valamelyikéből, vagy kitelepítették, mint “tőkést”, vagy az akkori államgépezet megpróbálta felhasználni. Voltak, akiket sikerül, voltak, akik akkor hagyták el az országot. Megjegyzem, ők jártak jobban, mert a beszervezettek lettek a párt első “belső ellenségei”, akikkel természetesen le kellett számolni. A liberális pártok pedig a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket is. A szólásszabadságot hírdetve fel sem merült bennük, hogy 40 év diktatórikus kormányzása után a széles néptömegek, az utca embere nem érett a kontroll nélküli szólásszabadság gyakorlására. Ekkor kezdődtek az utcai zsidózások.  Mindezt betetőzte az Antall kormány Horthy restaurációs kísérlete, melyet a jelenlegi kormány olyan tökélyre vitt, hogy ma, az ország házában – állami támogatással – lehet antiszemitának lenni és ezzel a félelmet konzerválni.

Mielőtt tovább lépnék, le kell szögezzem, hogy van egy kérdő szócska, amit Auschwitz után egyetlen túlélőnek sem lehet feltenni. Ez a szó így hangzik: Miért?
A kérdést nem lehet feltenni sem annak, aki kényszeresen hangoztatja átélt szenvedéseit, és annak sem, aki hallgat a megaláztatásról! Sem annak, aki fölöslegesnek látszó dolgokat gyűjtöget, sem annak, aki az üzemi étkezdében is à la carte válogatja össze az ebédjét. Sem annak, aki elsősorban saját fajtája társaságát keresi, sem annak, aki a mindenáron való megfelelést tartja szem előtt. Sem annak, aki “büszkén” viseli valamelyik KZ láger karjába égetett regisztrációs számát, sem annak, aki műtétileg eltávolíttatta és a forradás helyét régi sérüléssel magyarázza.

Senki, aki nem volt közvetlen részese az eseményeknek, aki nem látta saját szemével, ahogy szeretteit a gázkamrákba terelik, akit nem fosztottak meg emberi mivoltától, az – még a legnagyobb beleérző képességgel sem – nem képes felfogni a felfoghatatlant. Ezen még az sem segít, ha a nem kevés szak -és szépirodalmi művön rágja át magát. Ezen állami szinten kizárólag az érzelem -és politikamentes oktatással  lehet változtatni.
Ezzel szemben, illetve e mellett a magyarországi zsidóság feladata szervezetileg és egyénenként is eldönteni, hogy mit akar. Az már látható, hogy a félelem szülte döntés zsákutcába vezet. Az európai zsidóságnak tudomásul kell vennie, hogy Európa antiszemita volt és idegengyűlölővé vált, mely kategóriába az örök “bűnbak” mindenképpen beleesik.
Bár a magyarországi zsidók koránt sincsenek annyira rossz helyzetben, mint a Franciaországban élők, ott a zsidók mégis zsidóként – de nem feltétlenül vallásos zsidóként –  élnek, politikai erővel bírnak.
Ezzel szemben a magyarországi zsidóság képviselői belső hatalmi harcuk, az egymásra mutogatás közben gyakorlatilag nem képviselik a zsidóságot.
Tévedés ne essék, minden embernek alanyi joga identitásának megválasztása. Frusztráltságot az okoz, ha erre képtelen!

Visszatérve az írás gerincét képező félelemre, azt gondolom, hogy az eddig leírtak ismeretében nem vonható egyértelműen kétségbe Szegedi Csanád azon állítása, miszerint származása a közelmúltig ismeretlen volt számára.
Ez azonban nem mentség számára! A jogász nyelv úgy mondja, hogy a törvény nem ismerete nem mentesít annak betartása alól. Adott esetben ez annyit jelent, hogy azért, mert valaki nem tudja magáról, hogy zsidó, még nem feltétlen fontos – önként és dalolva – a nyilas párt prominens személyiségévé válni. A kettő között van egy harmadik lehetőség is: Embernek maradni.

Mivel Szegedi Csanád története nem fejeződött be azzal, hogy fény derült származására, s bár nem hiszem, hogy olvasná e sorokat, mégis nyilt levélben fordulok hozzá.

Kedves Szegedi Csanád!

Vallásunk értelmében ön zsidó.
Mégis, ha időben kérdez, lebeszéltem volna, hogy elhamarkodott lépést tegyen, vagyis, hogy találkozót kérjen Köves rabbitól. Sajnos nem kérdezett, a találkozó létrejött, ahol ön – a napvilágra került információk szerint – bocsánatot kért a zsidóktól, ha megbántotta volna őket. És olyan értelemben nyilatkozott, hogy zarándok utat tervez Auschwitzba, a halottak előtti kegyeletének demonstrálására.
Ne haragudjon, de ez, ebben a formában több szempontból is színjátszásnak tűnik és arra enged következtetni, hogy ön, aki párttársai és legyünk őszinték, a zsidóság előtt is enyhén szólva kényes szituációba került, esetleg a vallásban kíván “feloldozást” nyerni.
Sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom, de nem ez a megoldás! Óva intem attól, hogy hirtelen vallásos zsidóvá avanzsáljon!
Hogy utólag ne érhessen vád, felhívom a figyelmét egy nem elhanyagolandó apróságra: Önnek sem Köves, sem egyetlen más rabbi sem adhat “feloldozást” a zsidósággal, nem utolsó sorban saját fajtájával szemben elkövetett bűneiért. Nem adhat, azon egyszerű oknál fogva, hogy egyetlen rabbinak sincs joga a zsidóság nevében megbocsátani, ugyanis a rabbi – más vallásoktól eltérően – nem I-ten földi helytartója!!! A bocsánatot elsősorban otthon, a még élő felmenőitől eszközölje. És kérem, ne látogasson Auschwitzba, a jól karbantartott emlékhelyre. Látogasson inkább – Izraelben működik egynéhány – olyan psychiátriai intézetbe, ahova a Holocaust túlélői nemre-korra való tekintet nélkül, egyenesen valamelyik KZ lágerből kerültek. Van köztük olyan, akinek elméjét kikezdték az átéltek és van köztük olyan, aki “csak” önálló életvitelre vált alkalmatlanná. Próbáljon a szemükbe nézni, abban megláthatja felmenőinek félelmét is!

Megjegyzem, elhatározásához nincs szüksége rabbinikus jóváhagyásra. Tegye ezt mint ember. Ne hirtelen felfedezett zsidósága tudatában, emberként tegyen meg mindent annak érdekében, hogy volt pártja ne mérgezhesse tovább a fiatalokat! Tanuljon! Tanuljon történelmet, olvassa a témában megjelent nem kevés szakirodalmat és amikor úgy érzi, hogy tudása elégséges, nyilvánosan – ahogy a zsidók elleni uszítást, ahogy a gázkamrák tagadását tette – álljon ki és cáfolja a magyarországi régi -és újnyilasok rágalmait.
Ez az egyetlen járható út, hogy a zsidósággal – nem mellesleg saját fajtájával – szembeni bűnét jóvá tegye.

Végezetül engedje meg, hogy a nagy magyar költőfejedelmet, Arany Jánost hívjam segítségül:

“Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.”

“lehar”

2012. augusztus 15.

Antiszemitizmus Magyarországon – egy kibic szemével

17 Júl

Pár éve, hogy egy személyes blogbejegyzés keretében a Magyarországon megélt zsidóságomról írtam, valamint arról, hogy miért is hagytam el az országot.
Az írás a linkre kattintva elérhető.

Fenti írást azzal zártam, hogy az alijám óta eltelt minden nap, minden óra igazolja döntésem helyességét. Magyarországon ugyanis a helyzet azóta csak romlott.
Ez a romlás nem kizárólag az antiszemitizmus újjáéledésére vonatkozik, hanem a magyar történelem közelebbi és távolabbi – okkal v. ok nélkül – fájó pontjainak kibeszéletlenségére is.

Ezzel együtt úgy gondolom, hogy az antiszemitizmus kapcsán az utóbbi időben  fellángoló vita, akár pozitív jelként is értékelhető, feltéve ha egy társadalmi vita kapcsán a helyzet elmozdul a holtpontról.
Sajnos azonban, hogy az elvárható kibeszélés helyett, valamiféle mellébeszélés folyik. Szekértáborok alakulnak, lövészárkok mélyülnek és a vitapartner nem ellenfél, hanem elpusztítandó ellenség.
Sajnálatos az is, hogy az a réteg, amelynek a társadalmi problémák feldolgozásában vezető szerepet kellene játszania, “történelmileg” teljes kudarcot vallott. Gondolok itt a magyar értelmiségre, mely – mély tisztelet a ritka kivételnek – “lefeküdt” a mindenkori rendszernek.
Ezt mutatja a Romsics írásával kapcsolatos Gerő féle kritika, illetve az ennek kapcsán kialakult álvita. (Meg kell jegyeznem, hogy véleményem szerint,  egy történelmi eseményt a résztvevők származása szerint vizsgálni, egyértelműen teret nyújt a kirekesztésnek.)

A magyar értelmiségi rétegre vonatkozó megállapításaim – tetszik vagy sem – vonatkoztathatók a zsidókra és a zsidó szervezetekre is. Az ő esetükben úgy alakult, hogy a mindenkori rendszerrel szemben a mai napig a vallási szervezetek képviselik a zsidóságot. Az egyik ezen a téren már többszörösen kudarcot vallott, a másik, friss “ejtőernyősként” forgatná a varázspálcát, de pillanatnyilag se varázs, se pálca.
Egyébként is anakronisztikusnak tűnik, hogy az általam hozzávetőlegesen 50.000 főre becsült és csak elenyésző töredékében vallásos zsidóságot kizárólag vallási szervezetek képviseljék. (Mondom ezt úgy, hogy magam a vallást szigorú orthodox rítus szerint tartom.)
Mindebből számomra az következik, hogy a magyar zsidóság önszerveződésre képtelen és tulajdonképpen még az ez irányba mutató szándékot sem látom.
Ez többek között abból is következik, hogy a magyar zsidóság Kelet-Európa legasszimiláltabb zsidósága és van egy olyan érzésem, hogy ez valamilyen tudat alatti, be nem vallott félelem eredménye. Olyan “jaj, csak nem kitűnni” effektus.

Visszatérve a magyar társadalomban fellelhető antiszemitizmusra, mindenképpen szólni kell arról, hogy ez miből táplálkozik.

Az elmúlt hetekben-hónapokban szinte nem múlt el nap, hogy a kérdés ne szerepelt volna legalább egy, de inkább több írás erejéig az elektromos sajtóban, illetve blogbejegyzésekben.  
Az írásokhoz érkezett olvasói észrevételekből sokszor lényegesen tisztább képet lehet kapni az emberek gondolkodásáról, mint magából a “törzsanyag”-ból.

Cáfolom azt a hozzászólást, melynek írója azzal érvel, hogy ott, ahol  társadalmi problémák vannak,  ahol csökken az életszínvonal, óhatatlanul felüti fejét az antiszemitizmus.
Ez az állítás már csak azért sem állja meg a helyét, mert  Európa nyugati felén is bőségesen alálkozhatunk antiszemitizmussal, bár azt is meg kell mondani, hogy jellegét tekintve az sokkal inkább vallási jellegű. Szemben a Kelet-Európára jellemző politikai indíttatással.
Hogy az antiszemitizmus és a életszínvonal romlása között nincs összefüggés, azt Grúziában tapasztaltam, mely ország eléggé szegény és ráadásul eléggé keresztény is ahhoz, hogy ha valahol, ott szembetűnő lett volna a jelenség. Ezzel szemben azt tapasztaltam, hogy az emberek fejében még fogalmi szinten sincs jelen az antiszemitizmus és még a kérdést sem értik. A grúz zsidók a grúz nép szerves részét képezik.

Ezzel szemben Magyarországon a felszabadulást követő minden kormányzó pártnak vastagon benne van a keze a jelenlegi állapotok kialakulásában.
És úgy vélem, hogy a magyarországi antiszemtizmus okainak feltárásához még ma is egyaránt hiányzik úgy a társadalmi, mint a politikai szándék.

A megoldásra kevés esélyt látok, hiszen újnyilas párt ül a magyar parlamentben, mely a falakon belül és kívül egyaránt azt mond és tesz, amit akar – akár történelmet is hamisíthat – és mindezt a rendfenntartó és igazságügyi szervek cinkos félrenézése közepette.

Olvasóim, akik idáig követtek, megérdemelnek egy kedves, “feszültségoldó” dalt:

http://www.youtube.com/watch?v=3_r6pEPaZ-k

2012. július 17.

Zsidó voltam Magyarországon

29 nov

Az élet és számos ma megjelenő írás indokolja, hogy régi írásaimból egyet-egyet ismételten olvasóim elé tárjak.
Az alábbi bejegyzés – bár még álmomban sem jutna eszembe a magamat kvalitásait Bartus Lászlóéval egy lapon említeni, úgy gondolom, – annak ellenére, hogy személyes hangvételű – szervesen kapcsolódik az Amerikai Népszava online felületén megjelent helyzetelemzéshez, mely a linkre kattintva elérhető:

http://nepszava.com/2011/11/velemeny/bartus-laszlo-szabadsagharc-a-zsidok-ellen.html

Innentől saját, rendhagyó  bejegyzésem olvasható arról, ahogy hallottam, éreztem és ahogy gondolom.
(Az írás személyes jellegű és egyszeri. Blogom eredeti jellegén a továbbiakban sem kívánok változtatni.)
Mire a világra jöttem, a háború elvitte a család nagy részét. Kevesen maradtunk, és a megmaradt kevesek is szétszóródtak a világ szinte minden tájára. Róluk nem lesz szó.
Azok, akik Magyarországon gondolták továbbélni az életüket, a  lakosság többi részéhez hasonlóan a romokon próbáltak új egzisztenciát teremteni, gyakorlatilag a semmiből. A háború túlélői között látszólag semmiféle különbség nem volt, együtt temették a halottakat, együtt üvegezték a kórházak ablakait, együtt fáztak és éheztek.
Mindezt tudva mégis azt kell mondanom, hogy nagy különbség volt a túlélők között a tekintetben, hogy míg egy részük állampolgári kötelességét teljesítve, esetenként túlteljesítve vett részt a háborút viselő ország színeiben, addig egy másik részük, egy eleve kiírtásra szánt népcsoport tagjaként fegyvertelenül, a visszavágás, a védekezés minimális lehetősége nélkül várta sorsa beteljesedését. Ehhez a beteljesedéshez kétség nem férhetett, az csak idő kérdése volt.
Mielőtt belevágnék saját  zsidóságom megélésének történetébe, egy fontos dolgot kell említenem. Családom különböző táborokban szabadult fel, volt akiket az oroszok, volt akiket az amerikaiak mentettek ki a halálból. Éhesen, mocskosan, tetvektől hemzsegve, sokuk flekktífuszban agonizálva “fogadta” a felmentő sereget. Átlagos testsúlyuk nem érte el a 40 kilót. Az sem érdektelen talán, hogy a mai országhatárokat tekintve, a család igencsak nemzetközi összetételűnek számít, ugyanakkor többségük magyar anyanyelvű volt. A szálak elvezetnek Erdélyen át egy mindig is Román városon keresztül Horvátországot érintve szlovák és osztrák területre egyaránt. Ez nem változtat azon a tényen, hogy többségükben magyarok voltak, és Magyarországot tekintették hazájuknak még akkor is, amikor már a történelem számukra legnagyobb vihara kétségeket kellett, hogy ébresszen bennük. Valószínű ebből is adódik, hogy akik a vészkorszakot túlélték, szinte valamennyien ide tértek vissza, itt próbáltak új életet kezdeni.
Nem hiszek abban, hogy a koncentrációs táborok lakói már hazatérésükkor zárkózottak lettek volna, hacsak a gyász okozta fájdalom nem sorolható ebbe a kategóriába. Amit ma  zárkózottságnak, túlzott érzékenységnek minősítenek, ott kezdődött, hogy a visszatértek saját lakásaik újbóli birtokbavételének kísérletekor nemcsak azzal találták szemben magukat, hogy azt más lakja, de azzal is, hogy a berendezési, vagyon- és értéktárgyak is teljes természetességgel vándoroltak az új lakók tulajdonába. Ez a helyzet az is jelentette számukra, hogy visszatérésükre senki nem számított, sőt bizonyos elemek kifejezetten sérelmezték Hitler be nem váltott ígéretét.
Tudomásom szerint nem volt olyan zsidó származású magyar állampolgár, aki a felszabadulásban, a Vörös Hadseregben ne az életük megmentőjét látta volna. Az új politikai erő felismerve,  hogy hatalmát leginkább “tiszta” emberekkel szilárdíthatja meg, igyekezett minél többüket bevonni úgy a társadalmi, mint a politikai életbe. Innen datálódik, hogy mára a zsidó és kommunista közé egyenlőségjel került, nem beszélve arról a néhány, ténylegesen bosszúvágyból az AVH kötelékébe lépett zsidó személy magatartása még ma is okot szolgáltat arra, hogy a hírhedt szervezet ténykedését jórészt szintén a zsidók számlájára írják. Ez utóbbinál még az sem tűnik fel, hogy a kitelepítések a zsidók egy részét is érintették.
Az 50-es évek valláspolitikája miatt nagyon sokan eltitkolták  származásukat, az átélt borzalmak arra késztették a többséget, hogy vallásukat feladva asszimilálódjanak, hogy minél észrevétlenebbül élhessenek.
Ebben az időben születtem, kaptam is szép nevet. Nem emlékezhetek, de valami azt súgja, hogy apám járhatott a Hitközségnél és Rákosi vad vallásellenessége és zsidógyűlölete ellenére is bejegyeztethetett az anyakönyvbe, hiszen évekkel később többek között ez is birtokomba jutott. Így aztán nevekkel jócskán el vagyok halmozva. Meg kell jegyeznem, nem voltunk templombajárók, nem titkoltuk ugyan származásunkat, de nem is kérkedtünk azzal.
Óvódás éveim furcsán teltek. Nagy engedmény volt az akkori hatalmasságok részéről, hogy a délelőtti órákban látogathattam az intézményt, amit ebédosztás előtt szigorúan el kellett hagynom. A megkülönböztetés ekkor nem zsidóságomnak szólt, azt “egyéb” származásom indokolta. Óvódát követte iskola, ahol az első három év semmi érdekeset nem hozott, éltem úgy mint kortársaim, akikkel együtt követtünk el valamennyi gyerekcsínyt. A vízválasztó a negyedik osztály lett. Ekkor szembesített egy velem egykorú társam azzal a ténnyel, hogy én más vagyok, mint a többség. Hogy ez látszott-e rajtam, kétséges, az viszont tény, hogy a kirekesztés öröklődött, hisz koránál fogva ő sem tudhatott többet a háborúról, mint én, a zsidóság mibenlétéről meg semmit. Ez később ki is derült. Az esetet – “fiús természetű” lévén – dühödt verekedéssel zártam. Megjegyzem, magamért ez volt az egyetlen kirohanásom, később, de még gyerekfejjel úgy adódott,  hogy egy gyengébbet ért igazságtalanságot toroltam meg így. Mély nyomot hagyott bennem egy középiskolai tanárom megjegyzése, amit nem hagytam szó nélkül. Ennek eredményeként az érettségim került veszélybe.
Az a még tőlem is szokatlan agresszivitás, amivel nem kértem, de egyenesen követeltem, hogy mindent, de mindent tudni akarok a felmenőkről, meglepte környezetemet. Hogy ennek, vagy a már kissé konszolidálódott légkörnek köszönhető-e, nem udom, de megtört a jég, felszínre kerültek az emlékek. Erre az időszakra tehető, hogy előkerültek az addig szekrény mélyén tárolt imakönyvek és a zsidó vallás egyéb, nélkülözhetetlen kellékei is. Minden így előkerült darabhoz, addig nem látott tárgyhoz, fényképhez egy-egy örténet tartozott.
Így tudtam meg többek között azt is, hogy a család egy része elvhű kommunista lett, egy részük csak a vallástól távolodott el, és azt is, hogy volt, aki kikeresztelkedett és attól fogva mélységes utálattal viseltetett a zsidók iránt. Továbbá, hogy egy katonatiszt nagybácsi szolgálati fegyverét fordította maga ellen, miután a zsidótörvény következményeként pályaelhagyásra kényszerítették. Az is tudomásomra jutott, hogy egyik nagyapám munkaszolgálatosként a keleti fronton vesztette életét, tömegsírba került valahol Oroszországban. Évekkel később derült ki, hogy apósomat, aki ugyanennek a MUSZ-os alakulatnak volt tagja, ettől a sorstól egy tífuszkórházi beutaló mentette meg.
Pár mondat arról, hogy miután munkába álltam, folyamatosan szembe kellett néznem az ellenszenvhullám különböző megnyilvánulásaival. Nem történtek látványos dolgok, senki nem fenyegetett, nem került sor tettlegességre. Csak éppen a hátam mögött, de lehetőleg hallótávolságon belül hangzottak el a hitleri politikát éltető, valamint “ezek” a hatalmon lévő “kom-zsik” féle kijelentések. Mindezek azt eredményezték, hogy én, aki addig nyitottan éltem, kissé visszahúzódtam és ettől kezdve már tényleg csak a fajtámbéliek társaságát kerestem és mi tagadás, a túlérzékenység sem állt távol tőlem. A pontot az i-re elsőosztályos gyermekem füzetébe a padszomszédja által rajzolt horogkeresztek tették fel. Feleslegesen korainak tartottam egy 6 éves gyereket családi tragédiákkal terhelni, de akkor egy űlésben megtörtént a felvilágosítása. Erre az időszakra tehető, hogy visszatértünk a valláshoz, zsidóságunkat nyiltan is vállaltuk.
Mindez történt a kommunista vezetés alatt, a szocializmus keményebb és az elméletileg toleránsabb időszakában, Magyarországon.
Ezt hagytam ott a rendszerváltáskor, aminek első pillanataiban világosan látszott, hogy az addig is társadalmi és politikai szinen egyaránt szőnyeg alá söpört, kellően soha ki nem beszélt problémák, az addig nem ismert és nem tanított demokrácia jegyében, a félreértelmezett szólásszabadság következményeként szabad teret engednek a szélsőséges megnyilvánulásoknak. Szívem szerint itt a közismert “házmestermentalitás” kifejezést használnám, ha nem sérteném vele azon kevés házmesterek emlékét, akik még a “csillagos ház” lakóit is úgy védték, mint anyatigris a kölykét. Közülük egyet személyesen is ismertem, neki köszönhető, hogy egyik nagymama testileg épségben vészelte át a nyilasuralmat.

Miért?!
Ezt a kérdést, így felkiáltójellel kiegészítve sokan feltették az alijám előtt. Tényleg, miért? A kérdés sok álmatlan, átbeszélgetett éjszaka után is megválaszolatlan maradt. Akkor még nem tudtam szavakba önteni érzéseimet, kétségeimet. Az eltelt 20 év alatt, egyre csökkenő intenzitással, de vissza-visszatérő érdeklődéssel fordulnak még családtagok is ehhez a témához. Ma már a kérdés nem a “miért”-re, inkáb arra irányul, hogy “megérte-e”?

Igyekszem megmagyarázni: Életem folyamán háromszor volt lehetőségem elhagyni az országot. Az első alkalommal gyerekként, ‘56-ban, ami érzelmi okok miatt hiusúlt meg, ugyanis a megmaradt nagyszülők nem tudták elképzelni, hogy a család szétszakadjon. Második alkalommal, már fiatal felnőttként, ‘68-ban nyílt meg számomra a határ, igaz a Csehszlovák. Prágában voltam, ahol a szintén turistaként ottlévő amerikaiak felajánlották, hogy magukkal visznek egy akkor már Schweitz-ban elő rokonomhoz. Nem vállalkoztam az útra, nem hagyhattam ott idős szüleimet. A harmadik alkalom a magyarországi rendszerváltással, a negyvenes éveimben érkezett el. Ezzel a lehetőséggel már éltem, akkor már csak sírhantokat hagytam magam után, tehát sem erkölcsi, sem anyagi felelősségel nem tartoztam senkinek.
Mint fentiekből kitűnik, nem kellett menekülnöm. Sokan bátor cselekedetnek tartották elhatározásomat, én akkor csak éreztem, hogy ezt a lépést meg kell tennem. Ma már tudom, a maradáshoz kellett a nagyobb bátorság – nekem viszont ott voltak a gyerekek.

Megérte-e?
Az átállás nem volt könnyű, lényegében egy kész egzisztenciát, egy akkor biztosnak tűnő megélhetést cseréltem fel az ismeretlenre, a teljes bizonytalanságra. Mindent az alapoknál kellett kezdeni. Nyelvet tanulni, állást keresni, a szocializmusból fejest ugrani a kapitalista életformába. Jártasságot szerezni a törvényekben, olyan dilemmát megoldani, hogy építsünk, vagy béreljünk lakást, és még sorolhatnám. Biztos vagyok abban, hogy mindenki, aki az alijától a meggazdagodást várta, csalódott emberré vált, és tudomásom szerint jó részük azóta el is hagyta az országot. A kezdeti időszakból egyetlen jó dologra emlékszem, arra, hogy a permanensen visszatérő, menekülési kényszerből fakadó álmaim megszűntek.
Ma már fel sem merül bennem a miért kérdése, ha mégis, az csak olyan megvilágításban, hogy minden eltelt nap, minden azóta bekövetkezett magyarországi esemény alátámasztja döntésem helyességét.
P.s.: Már itt, az új hazámban kezdtem hozzá a gyökerek kutatásához. Nagy fába vágtam fejszémet, de mindjárt az elején kiderült, hogy van a családnak olyan ága, melyet ebből a keresésből eleve ki kell hagyjak. Így nem kell foglalkoznom a romániai ággal, hisz a város, ahonnan az ősök származtak, egy szőnyegbombázás során a földdel lett egyenlő – sem temető, sem anyakönyvi adatok nem maradtak fenn. Így aztán a legtöbb hozzáférhető anyag birtokában a felmenők sátoraljaújhelyi ágának feltérképezéséhez láttam hozzá. Az anyag koránt sem kész, pontosításra szorul az oldalági rokonság életútja. Annyit azonban már ma is tudok, hogy Újhelyben és környékén már az 1760-as évektől éltek egyenesági rokonaim. Könnyebbség ebben a munkában 2002-ben állt be, mikor egy itt élő, újhelyi felmenőkkel rendelkező férfi magánkiadásban megjelentette Sátoraljaújhely és környéke zsidó lakosságának emlékkönyvét. Ennek nyomán sikerült felkutatni és személyes kapcsolatba lépni egy apai másod-unokatestvérrel, akinek visszaemlékezései is hivatottak pontosítani saját vizsgálódásaimat.

2009. szeptember 22.

%d blogger ezt kedveli: