Archívum | december, 2012

Keresztények Betlehemben

25 dec


A közel-keleti népétel, a felafel adagja 5-10 shekel, de a szállodai árak is jóval olcsóbbak – 25 dollár egy éjszakára –  Betlehemben, mint a macskaugrásnyira lévő Jeruzsálemben.
Érkeznek is a turisták tömegével, aminek következtében a 32 ezer lakosú város soha nem látott gazdasági fejlődésnek indult.

A város, amely a második intifáda idején számos jeruzsálemi merénylet kiinduló-pontja volt, amelyben sokan meghaltak és százak megsebesültek, most csendes.
Míg 2009-ben egymillió turista kereste fel Betlehemet, 2011-ben számuk már másfél millióra tehető, ami a Palesztin Hatóság turista forgalmának kétharmada.
Betlehem városban számos új szállodát építettek, a legelőkelőbb az Intercontinental, mely a biztonsági kerítés izraeli oldaláról néz le a városra. A város délkeleti részén a francia kormány pénzéből nagy ipari körzet épült, a másik oldalán hatalmas kongresszusi központ.
Az UNESCO nemrég nyilvánította a világörökség részévé a Születés Templomát.

 

Születés Temploma – Betlehem (fotó:Berthold Verner, Wikipédia)

templom-belső (Google)

Mindezek ellenére Betlehem, ahol valamikor a keresztények abszolút többségben voltak, mára muzulmán város lett. A polgármesteri hivatal szerint a keresztények aránya ma 40%, ugyanakkor a Héber Egyetem kutatási adatai szerint ez az arány már 1995-ben is csak 35% volt. Megbízható forrás szerint a keresztények aránya ma Betlehemben nem több, mint 20-25%.

A demográfiai változás már 1948-ban elkezdődött, amikor sok ezer menekült érkezett a városba, létrehozva a mai napig létező három menekülttábort. A másik befolyásoló tényező, hogy a muzulmán lakosság az utóbbi években egyre inkább a vallás felé fordul. Erre utaló jel, hogy valamikor alig lehetett látni csadort viselő nőket, ma pedig alig van, aki nem a hagyomány szerint öltözik.
A keresztények saját állításuk szerint egyre inkább vallási gettóban érzik magukat.

A vallási és kulturális ellentét elsősorban a fiatalok körében okoz problémát. A legfrekventáltabb találkozási pont a katolikus egyetem, ahol számos muzulmán fiatal is tanul.
Az eddigi leghíresebb eset, amikor az egyetem egyik tanszékvezető professzorának a lánya azért tért muzulmán hitre, hogy házasságra léphessen egy ott tanuló diákkal. Az eset saját családjában az áttérés miatt, a fiú családjában pedig az ősi muzulmán hagyomány – miszerint a menyasszony családja a házassággal automatikusan a nemzetség részévé válik – miatt okozott válságot. Adott esetben, mivel a lány családja keresztény maradt, a fiú családja egy számára elfogadhatatlan helyzettel állt szemben.

Egy másik esetben a keresztény lány kénytelen volt a jeruzsálemi pátriárka rezidenciáján védelmet kérni, mivel a muzulmán fiú családja életveszélyesen megfenyegette.

Ami azonban nemrég történt, még betlehemi muzulmán körökben is teljes elutasításra talált. Ugyanis az egyik müezzin azt találta mondani, hogy “szombat után jön a vasárnap”, ami itt egy ismert mondás és az jelenti, hogy ha a zsidókkal végeztek, akkor a keresztények jönnek sorra.

A képhez még az is hozzátartozik, hogy a keresztény felekezetek vezetői – kivéve a görögkeletieket – egyértelműen a palesztinokat támogatják. Időnként szélsőségesebb kijelentéseket tesznek, mint maguk a muzulmánok. Ez egyébként megfigyelhető a keresztény kisebbségeknél Libanonban, Szíriában és Egyiptomban is. Azonban ez a túlkompenzáció már Arafat idején (akinek felesége, Szuha szintén keresztény származású) sem óvta meg őket az erőszakos cselekedetektől.

A második intifáda idején Beit Dzsalla, Betlehem keresztények lakta elővárosa szenvedte a legtöbbet. Akik innen lőtték Jeruzsálem Giló nevű kerületét – túlnyomórészt a Tamari,  (az Izrael területén élő, létszámában legnagyobb) beduin törzs tagjai, akik akkor is és ma is a környék leghírhedtebb autó tolvajai és fegyvercsempészei – a rakéták kilövőállását keresztény templomok és intézmények mellé helyezték. A polgárok Arafathoz fordultak, hogy közbenjárását kérjék a tűz beszüntetése érdekében. Ez azonban úgy feldühítette a beduinokat, hogy betörtek a keresztények házaiba és “intifáda adót” követeltek. Aki nem volt hajlandó fizetni, azt bántalmazták.

Erőszakos cselekményekre máshol is sor került templomok, kolostorok, keresztény üzletek és magánszemélyek ellen. Ennek következtében a második intifáda alatt ugrásszerűen  megnőtt az elvándorlás.

Ha ma kérdezzük a keresztényeket, a legtöbben attól tartanak, hogy ez a csend csak ideiglenes.
A keresztények eddig három alkalommal próbáltak meg közeledni Izraelhez. Kétszer kudarcot vallottak, egyszer részleges sikerrel jártak. Az első alkalom a hatnapos háború után volt, amikor is a város 550 hangadója fordult az Eshkol kormányhoz azzal a kéréssel, hogy Izrael annektálja Betlehemet. Kérésüket azzal indokolták, hogy a keresztény világ két fő szent helye, a jeruzsálemi Sírtemplom és a betlehemi Születés Temploma egy közigazgatási egységen belül maradjon. A kormány elutasította a kérést.
Második alkalommal az oslói egyezmény aláirása után fordult Elias Freij polgármester Rabin miniszterelnökhöz azzal, hogy Izrael ne ürítse ki a várost. Rabin azt mondta, hogy fontolóra veszi, amennyiben hivatalos levél formájában megkapja a kérelmet. Erre nem került sor, így Izrael kiürítette a várost.
A harmadik esetre 2003-ban a biztonsági kerítés építése kapcsán került sor. A legtöbb keresztény intézmény és tulajdon ugyan közvetlen a kerítés mellett, de palesztin oldalra került volna. A keresztények a nyomvonal megváltoztatását kérték, amit végül is Izrael – a Vatikánnal folytatott tárgyalások után – teljesített.  Így a keresztény intézmények az izraeli oldalra kerültek.

Az egész Közel-Keletre jellemző az utóbbi években tapasztalható folyamatos keresztény elvándorlás. Egyiptomot  100 ezren, Irakot több tízezren hagyták el. A fent említett Beit Dzsallából 25 ezren vándoroltak ki, többségük Chilébe , illetve más dél-amerikai országba. Mára 6 ezer keresztény maradt a városban.

 

több tíz ezren a betlehemi éjféli misén (Google)  

Jeruzsálem keresztény lakossága is csökken. Míg 1946-ban 31 ezren (a lakosság 19%-a) éltek a városban, mára ez a szám 14.500-ra csökkent (2%).
Meg kell jegyezni, hogy a csökkenéshez hozzájárul az alacsony születési szám is.

Jelenleg a Palesztin Hatóság vezetői Betlehemben erőfeszítéseket tesznek, hogy kijavítsák, amit elődeik elrontottak. Ugyan a Hamasznak is van képviselője a városi közgyűlésben, de a polgármesteri poszt hagyományosan a keresztényeknek van fenntartva. Mind a leköszönő polgármester Viktor Batarsa, mint az újonnan választott Vera Baboun (aki a Fatah-hoz áll közel) a turizmusra helyezi a fő hangsúlyt, mint a város jövőjének biztosítékát.
A várost mindenütt csinosítják, az utcákat naponta háromszor(!) takarítják.

 

Hotel Intercontinental – Betlehem (Google)

 
Egy, a keresztények körében végzett felmérés szerint – amely elsősorban a kivándorlás okát vizsgálta – első helyre került a gazdasági helyzet, másodikra a környező társadalom nyomása és csak harmadikra a vallás.

 

Karácsony reggeli mise Betlehemben (Google)

Mára a kivándorlás gyakorlatilag leállt és mindaddig így is marad, amíg a helyzet Betlehemben stabil. Ha azonban újra kezdődnek a zavargások, a folyamat újbóli felerősödésére lehet számítani. Ugyanis a keresztényeknek nincsenek fegyvereik, nem áll mögöttük a nemzetségi vagy törzsi támogatás, ami a muzulmánok esetében adott. Ezen kívül mobilizáló erőként hatnak a külföldön már meglévő családi-gazdasági kapcsolatok, az iskolázottság és az, hogy szinte mindegyikük több nyelvet beszél.

2012. december 25.

Reklámok

Szíria – a végjáték…

20 dec


Forrás: Google


Ezekben a napokban Marokkó ad otthont a szíriai ellenzéki erők képviselőinek, akik a másfél éve tartó véres harcok során negyedik alkalommal üléseznek.
A megbeszélés számos kérdést vet fel: Vajon Szíria következő vezetője az ellenzéket képviselő szervezetekből kerül ki? Vajon a harcoló erők kapnak-e utasítást, útmutatást a politikusoktól? Az ENSZ és Európa miért nem próbálja leállítani a vérfürdőt, amelynek eddig több, mint 50 ezer áldozata van? Miért támogatja Irán az Aszad rezsimet? És végezetül – hogyan hat mindez Izraelre?

Mára minden jel egyértelműen arra utal, hogy az Aszad rezsim a vég felé tart. Azonban nincs ember, aki meg tudná mondani, hogy ez a folyamat még meddig fog tartani.
Ugyanis Irán, Kína és Oroszország változatlanul támogatja a szír rezsimet. Irán katonai és morális, Kína és Oroszország diplomáciai segítséget nyújt Aszadnak. Az összeomlásnak belső jelei sincsenek. A közigazgatás és a parancsnoki rendszer működik, nincs tömeges dezertálás. A biztonsági szervek működnek. Igaz, összetételüket tekintve szinte teljes egészében alauitákból állnak, ami nem meglepő, hiszen az egész rendszer a kisebbségek szövetségére épül, beszámítva a drúzokat és a keresztényeket is.

A szíriai ellenzék négy fő csoportból áll, az összekötő kapocs köztük az a  fő törekvés, hogy mindnyájan szunnita, iszlamista államot akarnak.
Az egyik szervezet, a Dzsabhat al-Nuszra, az al-Kaida fiókszervezete. Ezt a szervezetet az USA az elmúlt héten vette fel a terror-szervezetek listájára. Ők az Aszad rezsim elleni terror-merényletek fő végrehajtói és ez az egyik ok, amiért a nyugatnak problémát okoz a szíriai ellenzék egyértelmű támogatása.
Ennek ellenére, mivel Aszad folytatja a népirtást, valamint az Irán elleni közös fellépés miatt 130 ország – köztük az USA – elismerte a szíriai ellenzék legitimitását.
A szituáció megértéséhez tudni kell, hogy az iszlám világ nagy része (90%) szunnita, a maradék 10% siita. A szíriai ellenzéket szunniták alkotják. Irán siita, a szíriai rezsim alauita, ami a siita vallásból nőtte ki magát.

Az ellenzéki erőket egyetlen cél tartja össze: Aszad megbuktatása. Ezért nagyon könnyen elképzelhető, hogy Aszad bukása után kezdődik az igazi vérfürdő. Először az aluitákat fogják irtani, azután egymást.

Irán egyenes utasítására a Hezbollah teljes erővel támogatja Aszadot, aminek a szervezeten belül vannak ellenzői. Mondván, hogy a Hezbollah ellensége Izrael, miért kell muzulmánokat ölni és bérgyilkosként elpusztulni.

Miközben Marokkóban összeül a szíriai ellenzék kongresszusa, a Hezbollah kongresszusa – amelyet három évenként hívnak össze – már hónapok óta halasztódik. E kongresszus feladata a célok megvitatása és a szervezet vezetőjének megerősítése. Aki miatt a kongresszus halasztódik, az maga Naszrallah, aki tart attól, hogy az Aszad támogatását ellenzők túl nagy teret nyernek. A Hezbollah és Naszrallah népszerűsége egyébként – Aszad támogatása miatt – erősen csökken a libanoni és az arab országok lakossága körében.

Irán azért támogatja ilyen erővel Aszadot, mert rendkdkívül  fontos előretolt bázist lát Szíriában a nyugat (a “nagy ördög”) és Izrael ellen folytatott harcában. Most, hogy ez a támaszpont veszélyben van, Irán még fokozza is a támogatást. Nem csak tanácsadókat küld Aszadnak és hadseregének, hanem az iráni Forradalmi Gárda különleges egységének az al-Kudsznak (Jeruzsálem) a harcosait is. Ezt az egységet a határon túli műveletekre hozták létre, jelen vannak a Perzsa-öböl országaiban és Észak Afrikában is.
Ugyanakkor Iránon belül egyre inkább hallatszanak kritikus hangok az óriási összegű pénz miatt, ami erre a támogatásra megy, különösen most, hogy a nyugati szankciók kezdik éreztetni hatásukat.

Kérdés, hogy az ENSZ miért nem lép fel határozottabban? Az egyetlen szervezet, amely ezt megtehetné az a Biztonsági Tanács. Ott azonban Kína és elsősorban Oroszország minden kezdeményezést megakadályoz. Oroszország Csecsnia, Tadzsikisztán, és a Kaukázus miatt a szunnitákban látja az ellenséget. Ezeken a helyeken az oroszok a szunniták ellen harcolnak, akiket itt is a Perzsa-öböl menti országok támogatnak a Muzulmán Testvéreken keresztül. Ezért az oroszok úgy döntöttek, hogy a siitákat támogatják.

Van még egy “játékos” és ez Irak, ahol Szaddam Husszein idejében a szunnita kisebbség volt hatalmon, most azonban a rezsim siita, amelyet ténylegesen Irán irányít.

Nem elhanyagolható kérdés a kurdok helyzete. Nagyon elképzelhető, hogy Aszad bukása után Északkelet Szíriában egy de facto független kurd állam jönne létre, határosan az iraki Kurdisztánnal.És itt lép Törökország a képbe, ugyanis az eddigi 400 kilométer helyett 1200 kilométeres “kurd határa” lenne, amit nagy valószínűséggel nem hagyna szó (vagy beavatkozás) nélkül.

Végezetül nézzük, hogyan hatna mindez Izraelre. A jelen helyzetben valószínűnek látszik, hogy úgy, mint Líbiában, szélsőséges muzulmán milíciák által irányított önálló területek jönnek létre, gyenge központi hatalommal. Ebben az esetben kézenfekvő megoldásnak látszik az erők egyesítésére  egy közös fellépés Izrael ellen.

2012. december 20.

 

ENSZ döntés előtt – ENSZ döntés után…

11 dec

Palesztina, Szentföld, Eretz Isroél… török hódoltság, brit mandátum, Izrael…
Egy földrajzi egység a vihar epicentrumában!

…ויאמר יהוה אל אברם לך-לך מארצך וממולדתך ומבית אביך אל הארץ אשר אראך: …

Az Ö-való így szólt Ábrahámhoz: “Menj el országodból, szülőföldedről és atyád házából abba az országba, amelyet mutatok neked…”

(Mózes I.12-1)

Kiindulási pontként szóba jöhetne fenti intelem is, de tartok tőle, hogy a ma emberét inkább a ma történései érdeklik és az sem kizárt, hogy az Ószövetség fent idézett részlete, szövegkörnyezetből kiemelve nem ugyan azt közvetíti mindenki felé.

Éppen ezért fordulok mondandóm kapcsán olyan történelmi tények felé, melyek mindenféle vallási és világnézeti hozzáállástól függetlenek. És, hogy mondandóm lényegét ne homályosítsa a múlt köde, az 1920-as éveket tekintem kiindulási alapnak.

Brit mandátumi terület (fehér) 1920-ban

1922. A Népszövetség felosztja Palesztinát. A földrajzi egység 77%-át leválasztva, Jordánia néven megalakul a Palesztin állam. (A fennmaradó fehér rész pontos meghatározása – zsidó Palesztina.)

1947. A maradék egyharmadnyi terület ENSZ általi újra felosztása.  Zsidó terület (sárga),  arab terület (lila),  Jeruzsálem – nemzetközi ellenőrzés (zöld)

Az Egyesült Nemzetek Szervezete általi felosztás egyértelműen “state”, vagyis “állam” megjelölést használ mindkét esetben. Izrael (itt nép) nem tesz ellenvetést a felosztással kapcsolatban és 1948. május 14-én kikiáltja Izrael állam megalakulását.

Izrael kiemelkedő háborúi:

  • 1947-1948. Függetlenségi háború. Kezdete közvetlen az ENSZ felosztás után, ami a terület arab lakossága és a zsidó közösség között zajlik. Ezt követi az arab országok (Egyiptom, Jordánia, Irak, Szíria és Libanon) összehangolt, egyidejű támadása a független Izrael kikiáltását követő 24 órában.
  • 1956. Szináji háború. Kiváltó ok a Szuezi csatorna lezárása
  • 1969-1970. “Lappangó” háború a Szinájon.
  • 1967. Hatnapos háború.
  • 1973. Yom Kippur-i háború
  • 1982-1985. Libanoni (I.) háború
  • 2006. Libanoni (II.) háború

És hallgatott az ENSZ és a közvélemény sem emelte fel szavát! Ha mégis, úgy Izraelre osztotta a bűnbak szerepét, mint tette azt a “békeidőben” elszenvedett rakéta-támadások, (2005 óta Izrael Gáza egyetlen centiméterét sem tartja megszállás alatt, a rakéták ennek ellenére jöttek. Tessék mondani, miért?) az öngyilkos merényletek, az éjszaka leple alatt egész családokat lemészároló gyilkosok esetében.
Egyetlen esetben nem hallgattak. Akkor, amikor Izrael megelégelte, hogy polgári lakossága legyen a terrorizmus célpontja. Akkor a legrövidebb időn belül aránytalanságról, önmérsékletről szónokoltak – természetesen mindezt Izraelnek címezve.

Ugyan ez a társaság a minap áldását adva az Oslói egyezmény egyoldalú felrúgására, egy olyan helyzetet teremtett a térségben, amely gyökeresen megváltoztatja az eddigi viszonyokat.

A Palesztin Hatóság az elmúlt hónapokban mindenütt azt a hírt terjesztette, hogy közvetlenül az ENSZ szavazás után le kíván ülni Izraellel a tárgyalóasztalhoz, a 2009-ben előterjesztett előfeltételek nélkül. (Nevezetesen az 1967-es “határok” elismerése, az építkezés leállítása úgy a telepeken, mint Jeruzsálemben és a menekültek hazatérési jogának elismerése.)

November 12-én Kairóban az Arab Liga külügyminisztereinek értekezletén a következőket mondta Mahmud Abbasz, (közismert nevén, Abu Mázen): “Ha lesz lehetőség elkezdeni a tárgyalást közvetlen a szavazás utáni napon, mi készen állunk.”

November 28-án, egy nappal a szavazás előtt, az amerikai Times magazin idézte Abu Mázent: “Igérem, hogy visszaülünk a tárgyalóasztalhoz, mindjárt a szavazást követően.”

Egyáltalán nem keltett meglepetést, hogy az ENSZ-beli szavazás után Abu Mázen megint a tárgyalási előfeltételeket hangsúlyozta. Valószínűnek látszik, hogy az elmúlt tíz év tárgyalási fordulói után elvesztette a hitét abban, hogy palesztin feltételek szerint,
békét lehet kötni Izraellel.

2009-ben Abu Mázen Jackson Diehl-nak, a Washington  Post riporterének úgy nyilatkozott, hogy azért utasította el Ehud Olmert végső ajánlatát, mert túl nagyok voltak a különbségek a két álláspont között.
Nyilvánvaló, – érdemi tárgyalást feltételezve – hogy a palesztinok is kénytelenek bizonyos dolgokról lemondani. 2006 óta azonban a Hamasz térségi befolyása töretlen erősödést mutat, egyre meghatározóbb szerepet tölt be a palesztin politikában. Ez különösen szembetűnő a Mubarak rendszer összeomláa óta. Ezzel párhuzamosan viszont Abu Mázen ereje, befolyása látványosan csökken.

Jól lemérhető ez abból, ahogy Ismail Haniye támadta Abu Mázent az izraeli 2-es televízió csatornának adott interjúja miatt, amiben Abu Mázen arról beszélt, hogy lehetséges engedményeket tenni a menekültek ügyében.

Ilyen körülmények között az utolsó, amit Abu Mázen megengedhet magának az az érdemi tárgyalás Izraellel.
(Mindez megerősítést nyert, amikor a minap Khaled Meshsal, a Hamasz politikai szárnyának vezetője Gázában járva azt mondta, hogy “nem lehet tágyalni Izraellel, az egyelen járható út egész Palesztina erővel történő felszabadítása, Jeruzsálemmel együtt.”)

Ha megvizsgáljuk a két fél diplomáciai felfogását, kiderül, hogy az merőben különbözik egymástól.

Az izraeli politikusok – a politikai paletta majdnem teljes skálájáról – próbálták felmérni, hogy mi szükséges a palesztinokkal való kiegyezéshez. Nem egy esetben a tárgyalóasztalon kívül tettek komoly engedményeket. Így, amikor a palesztinok kijelentették, hogy ragaszkodnak a ‘67-es határokhoz, voltak izraeli politikusok, (Barak, Sharon, Olmert) akik területcserét ajánlottak azonos nagyságban, függetlenül a végleges határvonaltól. Ebben elsősorban az motiválta őket, hogy az izraeli közvélemény és a nemzetközi politikai elit szemében békepártiaknak tűnjenek.

Ez az álláspont azonban súlyos károkat okozott Izrael legitimációs törekvéseinek és ezen felül a nemzetközi politikában a további engedményekkel kapcsolatos reményt erősítette.

Mindezek ellenére Abu Mázen már 2009-ben, még Olmert miniszterelnöksége alatt megtette az egyoldalú lépéseket azzal, hogy külügyminisztere a hágai Nemzetközi Bírósághoz furdult azzal a kéréssel, hogy a bíróság ismerje el a Palesztin Hatóságot, mint önálló államot. A bíróság illetéktelennek mondta magát.

Mint már előzőleg írtam, a palesztinok olyan tárgyalási  előfeltételeket támasztanak, melyeket egyetlen izraeli kormány sem tud elfogadni.
Ezzel párhuzamosan Abu Mázen már hosszú ideje kampányt folytat, amely vitatja a zsidók történelmi kapcsolatát Izraellel és Jeruzsálemmel. A Palesztin Hatóság egy idei, hivatalos kiadványában kijelenti, hogy “Izraellel szemben a kolonializmus szót kell használni, mert megszállták Palesztinát és nem visszatértek az ősi földre.”

Izraelnek jelenleg sürgős taktikaváltásra van szüksége! Miután sok évig a tárgyalások előmozdítása volt a cél, a múltban Izrael nem hangsúlyozta ki, hogy biztonsági szempontból mely területekre tart igényt. Ehhez járult még, hogy Izrael kevés figyelmet szentelt a palesztinok nemzetközi porondon történő, Izraelt lejárató akcióira.
Történészekre vár eldönteni, hogy a reménybeli tárgyalások időszakában helyes volt-e ez a politikai hozzáállás?

A helyzet – az egyoldalú döntések után – gyökeresen megváltozott. Nemzetközi (nem izraeli) jogász szerint az eddigi megszálló-megszállott vita az ENSZ szavazással két állam területi vitájává változott –  így teljesen más az aspektus.

Képek forrása: Google
Kapcsolódó írások: itt és itt

2012. december 11.

%d blogger ezt kedveli: