Tag Archives: ortodox

Ortodox, vagy ultraortodox…de kik is ők valójában?

23 máj

 

Az alábbi írással egy régi, tulajdonképpen magammal szembeni adósságomat kívánom törleszteni, ugyanis olvasva a világsajtót, ezen belül is a kelet-európait, de bizonyos mértékben az izraelit is, szembetűnő, hogy mennyire nincsenek tisztában – még a témával behatóbban foglalkozók sem –  hogy ki ultraortodox zsidó és ki nem.

Nem tesznek különbséget ultraortodox és ortodox között. Ha fekete öltözetű zsidót látnak, szinte azonnal kikiáltják ultraortodoxnak.

Pedig a szivárvány nem foglal magába annyi árnyalatot, mint ez a látszólag fekete-fehér világ.

Sok hónapja foglalkoztatott a gondolat, hogy lehetőleg minél rövidebben, de még az érthetőség határain belül felvázoljam, hogyan is néz ki ez az ultraortodox világ. De pontosan mindig a rövidség igénye riasztott vissza, tudva, hogy ha az összes ide tartozó csoportot be kívánom mutatni, az kimeríti egy nagyobb lélegzetű könyv terjedelmét is.

Mégis megkísérlem. Azt azonban le kell szögezni, hogy az alábbiakban csak Izraellel foglalkozom, hiszen ezt ismerem hosszabb ideje és közelebbről. No, meg azért is, mert a világ más részén élő ortodox/ultraortodox közösségek élete nem feltétlenül azonos az izraeliével.

Talán célszerű azzal kezdeni, hogy megpróbáljuk meghatározni, mit jelent ortodoxnak, illetve ultraortodoxnak lenni?

Az ortodox zsidók életét a Sulhan Aruch (zsidó vallási törvénytár) határozza meg. Ez nem mond ellent az őket körülvevő környezet  el -és befogadásának. Azaz állami oktatási intézményekben (is) tanulnak, igénybe veszik az állami intézményeket és szolgáltatásokat, betartják az állam törvényeit, katonai szolgálatot teljesítenek stb.

Az ultraortodoxok fő vezérelve szintén a Sulhan Aruch, de ehhez társulnak a hagyományokból eredő szabályok, amelyek származási helytől, kötődéstől függően különbözőek is lehetnek.

Sarkosan fogalmazva, az ortodoxok szerint – ami nem tilos, az szabad, az ultraortodoxok szerint – ami nem szabad, az tilos.

Az ultraortodoxok elzárkóznak az őket körülvevő világtól és elvárják, hogy ez a külvilág ne szóljon bele az életükbe. Bevásárlásaikat a lakókörzetük üzleteiben intézik, az ott praktizáló orvosokat látogatják. Persze rákényszerülnek az állami egészségügyi szolgáltatásokra is. Ilyenkor, az esetek túlnyomó többségében, csak olyan helyeket látogatnak, amelyek elvárásaiknak megfelelnek.

Az állami oktatási intézményeket nem veszik igénybe. Jesivákban tanulnak, ahol egyáltalán nincsenek közismereti tárgyak. Ebből következik, hogy ha szándékukban is állna munkába állni, csekély az esélyük bejutni a munkaerőpiacra. A hatóságokkal nem működnek együtt és nem egy esetben köztörvényes ügyeik sem jutnak azok tudomására.

Egy ultraortodox háztartásban nincs televízió és a vallási tárgyuakon kívül nincsenek könyvek. Csak olyan “kóser” mobil telefont használnak (internet kapcsolat, Twitter nélkül) amit a közösség vezetője jóváhagyott.

Életterük többnyire nem terjed túl a lakóterületük határvonalán. A való világtól szinte hermetikusan elzárva élnek, ennek következtében többnyire fogalmuk sincs az őket körülvevő világról.

Feltétlenül szót kell ejteni a jesivákról. Izraelben, vagyis ahogy a modern Izrael kikiáltásáig nevezték: Palesztinában, a második világháborút megelőzően is működtek jesivák. Ezek azonban a közelébe sem jöttek a nagyhírű európai jesiváknak, amelyek tanáraikkal és tanulóikkal egyetemben elpusztultak a holocaustban.

Ilyen előzmény után természetesnek tűnt, hogy a maroknyi megmaradottaknak az újonnan megalakult zsidó állam biztosítsa a legzavartalanabb elmélyülést a Tóra-tanulásban.

Tehát az egész jesiva “ügy” David Ben-Gurionnal kezdődött. Ben-Gurion és a litván Schach rabbi között született meg az egyezség a jesiva növendékek jogállásáról. Ennek értelmében mentesülnek a katonai szolgálat alól és tanulmányi idejük munkaviszonynak számít. Erre az időre állami támogatást élveznek, a jesivát fenntartó alapítványi hozzájárulások kiegészítéseképpen.Tárgyi időszakban 28 jesivában összesen 400 fiatalról volt szó, ők az akkori 600 ezer fős zsidó lakosság 0.07%-át jelentették.

Egy 2015-ös statisztikai adatok szerin: 1400 intézményben összesen 108.300-an tanultak. A jesivákban – 18 éves kortól a nősülésig – 35.700-an, a kolelekben – nősüléstől 67 éves korig – 72.600-an. 155 alacsonyabb oktatási intézményben – heder, kis-jesiva – 17.700-an tanultak. Ez összesen 126 ezer fő, a 6 millió 370 ezres zsidó lakosság 2.08%-a.

Az ultraortodoxia egyik “alcsoportja” a haszidizmus.  

A haszidizmus filozófiai rendszer, amely vallási megközelítésben ad választ az egyszerű emberek szociológiai, társadalmi problémáira.

A haszidizmus megalapítója Bal Sem Tov (1698-1760) és tanítványai dolgozták ki ezt a filozófiai rendszert, amely szerint:

  • az Örökkévaló előtt nem a tudás, nem a törvények betartása, hanem a felé irányuló, odaadó szeretet és hűség a fontos. A vallásos életmód, a sok rituális előírás lényege az Örökkévaló szeretete.

  • az Örökkévalót nem önmegtartóztatással, szomorúsággal, hanem örömmel, tánccal kell szolgálni.

  • a zsidó nem csak a Tóra parancsolatainak betartásával szolgálja az Örökkévalót, hanem minden hétköznapi cselekedetével is.

A haszidokat két nagy csoportra lehet osztani, u.m. askenáz (európai) és szefárd (keleti származású) zsidók.

Mindkét ág számos alcsoportra oszlik. Szefárdok pl. a jemeniek, akik hagyományaikban, szokásaikban, imarendjükben sokban különböznek a többiekről.

Az askenázoknál az 1920-as években alapították az eda ha-haradit közösséget magyar és lengyel (stetl) származású zsidók . Ide sorolhatók a Szatmár, a Toldot Áron, a Naturei Karta. Ezek harcos anti-cionista csoportok, amelyek nem fogadják el a modern Izrael létjogosultságát. Felfogásuk szerint a zsidó államot csak a Messiás eljövetele után lehet megalapítani. Az állam életében nem vesznek részt, nem szavaznak…

A többi ágazatra sem jellemző a harcos cionizmus, azonban ők kisebb-nagyobb mértékben hajlandóak elfogadni a zsidó államot és többé-kevésbé együtt is működnek azzal.

A nagyobb közösségek – a Gur, a Vizsnyic, a Belc mellett vannak egész kicsik is, mint az erlói (egri) vagy a Dusinszki (nyitrai) haszidok.

A haszid ultraortodox társadalom autoriter irányítás alatt áll. A haszid közösség vezetője a rebe (admor). A litvánok (ultra-ortodoxok) esetében akár a jesiva vezetője, vagy akár egy kisebb közösség (hacer) feje áll a közösség élén. Szavuk a születéstől a halálig, az élet minden területén döntő. A közösség tagjai tanácsért, döntésért csak hozzá fordulnak és a hallottakat minden gondolkodás nélkül követik.

Van két nagy közösség, amely bizonyos értelemben átmenetet képez az ultra-ortodoxia és a haszidok között azért, mert különböző okokból nincs admor a közösség élén. Ez a két csoport a Chabad és a Breszlev. (A Chabadnál az utolsó rebe halála óta, a breszlevi haszidoknál az alapító Nachman (1772-1810) rabbi halála óta. Ez mindkét esetben az jelenti, hogy nem csak egy személy hatása érvényesül.)

      Dusinszki esküvő

Az ultraortodox/haszid közösségek, az elzárkózás ellenére is, többnyire aktívan részt vesznek az ország politikai életében. Az askenáz ultra-ortodoxok pártja az Agudat Israel, az askenáz haszidoké a Degel a Tora. A szefárdoké a Sasz. (Az érdekesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy a Sasz létrejöttében döntő szerepe volt a már fent említett litván Schach rabbinak.)

Természetesen e pártok politikai életében a demokráciának semmilyen szerepe nincs, a képviselő jelölteket a közösségek vezetői jelölik ki és a közösségek tagjai csak az ő listájukra szavaznak. Ez stabil 11-17 fős képviselői létszámot jelent a Kneszetben. ( jelenleg 16 fő)

Az ultraortodox/haszid pártok a politikai oldaltól függetlenül, szinte minden eddigi kormányban részt vettek, nem egyszer a mérleg nyelvének szerepét játszva. Ezt a szerepet bőségesen megfizettetik. (A jelenleg folyó kormányalakítás kapcsán is – mint eddig mindig – megfigyelhető, hogy a törvényhozásban elfoglalt nagyságrendjükhöz képest túlzott igényeket támasztanak miniszteri, miniszter-helyettesi posztok betöltésére.)

Az ultraortodoxok többsége nem dolgozik, csak különböző szintű jesivákban tanul. A haszidok közül sokan dolgoznak és katonai szolgálatot is teljesítenek, más részük csak tanul. (A Statisztikai Hivatal legfrissebb jelentése szerint az ultraortodox/haszid férfiak 50%-a dolgozik.)

Ebből következően, joggal vetődik fel a kérdés, miből élnek?

Tulajdonképpen állami támogatásból, (bár ez az utóbbi időben változáson ment keresztül) valamint a nem csekély adományokból. Az adományok túlnyomó része külföldi közösségeiktől származik, illetve hivatásos adomány-gyűjtőik által megszerzett külföldi támogatásból.

A Ben-Gurion-Schach egyezményben szerepel, hogy a tanulási idejük munkaviszonynak számít, tehát ezért bért kapnak. Ennél a témánál érdemes kicsit elidőzni. Ugyanis az állami támogatás nem személyre szóló, ugyanakkor létszámfüggő. Röviden: az állami támogatás csakúgy, mint az adomány a jesiva számláján jelenik meg. Ezért az intézmény vezetőjének érdeke a minél magasabb tanulói létszám. Az állami támotatás és az adományok útjának követésére csak az utóbbi időben történtek lépések.

Az adományokból és az állami támogatásból befolyó összegből tartják fenn a jesivát és juttatnak az ott tanulóknak egy nem túl magas összegű (a minimálbérnél szinte mindig alacsonyabb) csekket. Ezen kívül támogatást kaphatnak egy, az erre a célra létrehozott közösségi szervezettől (GAMAH). Hétvégeken és ünnepekkor van szervezett élelmiszerosztás is.

Fel lehet tenni a kérdést, hogy a többségében sokgyerek családok hogyan tudnak megélni ebből? A válasz: nagyon nehezen.

Ezért van az, hogy az ultraortodox családok túlnyomó többsége a statisztikai szegénységi küszöb alatt él. Megjegyzendő, hogy ultraortodox/haszid körökben szinte kizárólagos a készpénz forgalom. Ennek egyik oka, hogy vagy egyáltalán nem rendelkeznek bankszámlával, vagy az egyenlegük miatt a banktól nem kapnak hitelkártyát. A másik, nem kevésbé lényeges ok, az adóhatóság kijátszása.

Érdemes talán áttérni egy másik – a nyilvánosság előtt talán legtöbbet tárgyalt – kérdésre és  a továbbiakban a katonai szolgálattal kapcsolatos problémát venni górcső alá

Viszonylag gyakran látni a televízióban erőszakos, túlnyomórészt “spontán” tüntetésekről  szóló beszámolót Jeruzsálemből, ahol ultraortodoxok a katonai szolgálat ellen tiltakoznak.

Nem túl régen derült fény arra, hogy ezek az u.m. spontán tüntetések szinte katonai precizitással vannak szervezve. Az egyik tüntetésen a rendőrök kiemeltek a tömegből néhány hangadót és ennek kapcsán felvették a kapcsolatot a jesivájukkal. Pár perccel a beszélgetés után arra lettek figyelmesek, hogy a tömeg feloszlik, amiből egyenesen következik, hogy nem csak az oszlatás, de a tüntetés szervezése is felülről irányított.

A tüntetések résztvevői az u.n. jeruzsálemi frakcióhoz tartoznak. Számuk néhány ezer főre tehető és vezetőjük, Auerbach rabbi nemrég hunyt el.

A közösség tagjai az ultraortodox világ szélsőségesei.

jeruzsálemi frakció – tüntetés a bevonulás ellen

A háttérben azonban nem csak államellenesség áll, hanem az ultraortodox világon belüli harc a befolyásért.

Az egész ultraortodox bevonulási procedúra leegyszerüsítve a következő: Az illető megkapja a behívóját, elmegy a sorozóirodába. Ott aláír egy nyomtatványt és mehet haza. A jeruzsálemi frakció ezt is állami beavatkozásként értékeli és még aláírni sem hajlandó. Aztán, ha valamelyikük néha belebotlik egy igazoltatásba, vagy külföldre szándékozik utazni és útlevél ellenőrzéshez járul, azonnal kiderül, hogy szolgálatmegtagadó. Ott helyben átadják a katonai rendőrségnek, akik az előállítás után megpróbálják meggyőzni, hogy írja alá a nyomtatványt. Ez általában nem sikerül, ilyenkor az illetékes tiszt rövid elzárásra ítéli. Átszállítják egy katonai börtönbe, ahol egy-két heti “nyaralás” után általában aláír. Csak elvétve kerül a delikvens katonai bíróság elé.

A fent leírt esetben a jeruzsálemi frakció azonnal az utcára vonul és általában sikerül a jeruzsálemiek életét megkeseríteniük.

Vannak azonban tényleges fegyveres katonai szolgálatot teljesítő ultraortodoxok is. A lényege a dolognak az, hogy ez minden esetben egyéni döntésen alapul és a bevonulók általában nem a mainstreamből kerülnek ki, hanem olyanokból, akik valamilyen okból kihullottak az oktatási keretekből, vagy egyéb beilleszkedési problémával küzdenek.

Társadalmi beilleszkedésükhöz a katonaságtól és erre alakult társadalmi szervezetektől kapnak segítséget. Ennek ellenére pokoli nehéz utat járnak be, mert gyakorlatilag minden ismeretük hiányzik, ami az élethez szükséges.

Csak érdekességként  említem, hogy nem túl régen járta be az izraeli sajtót az a hír, hogy az egyik szatmári rebe (jelenleg hat van) egyik unokáját az izraeli hadsereg tisztjévé avatták.

                                     A szatmári rebe unokája 

Sokkal kevesebbet, mondhatni, hogy semmit, nem lehet hallani azokról a fiatalokról, akik a katonai szolgálat teljesítésének vállalásával elvesztik az addig biztosnak hitt családi hátteret – akiket kitagad a család. Ha közkeletű kifejezéssel akarok élni, azt mondhatom, hogy egyik pillanatról a másikra halmozottan hátrányos helyzetűvé válnak, akiknek meg kell birkózni a család elvesztésével, ugyanakkor be kell hozni a lemaradásukat, amely a közismereti tárgyak hiányából adódik, be kell illeszkedniük egy nyitott – számukra addig ismeretlen – világba…mindezt 18 évesen!

Izraelben az általános hadkötelezettséget törvény írja elő. Elvben ez alól senki nem húzhatja ki magát. Az is természetes társadalmi igény, hogy épkézláb emberek ne társadalmi juttatásból – ami nem más, mint a többség adójának egy igen tekintélyes része –  tartsák fenn magukat.

Ami viszont nem természetes, az a változást szorgalmazók hozzáállása. És itt elsősorban is a törvényalkotókra gondolok. Ugyanis a modern Izrael 71 éve alatt egyetlen kormány sem tudott felmutatni kivitelezhető programot. És most, amikor a téma kritikus szintre ért, még mindig csak “tűzoltás”-ban gondolkodunk.

Meggyőződésem, hogy a “Furkósbottal Európába” szemlélet, a frázispufogtatás nem járható út.

Ezzel szemben, átlátható törvények mellett, olyan körülmények kialakítása szükséges, amely részben kényszerítő erővel hat, részben lehetőséget biztosít, ugyanakkor nem sérti vallási elkötelezettségüket.

Egyetlen modern hadseregtől, ahol a tisztnek – képletesen szólva – a laptop a fegyvere, sem várható el, hogy nagy tömegben, képzetlen fiatalokkal töltse fel az állományt (nem véletlen, hogy a sorozáson megjelentek közül szinte senki bevonulására nem tartanak igényt).

A változó világot nem tudomásul venni, több, mint vétek. A világ pedig rohamléptekkel változik. Néhány jóhírű, u.n. nagy jesiva vezetői is megértették az idők szavát. Ezekben a tanterv részét képezi a közismereti tárgyak oktatása, a tanulás melletti szakmásító tanfolyamok…

Természetesen a hadsereg kötelékén belül is lehetőség kínálkozik a továbbtanulásra (elsősorban olyan területen, amelyre a katonaságnál szükség van) és a már bevonultak támogatását felvállaló szervezeteken keresztül is megvalósítható a képzésen való részvétel.

Véleményem szerint azonban ezt átfogóan, jól kidoglozott, hosszútávú programmal, az államnak kell felvállalnia.

23/05/2019

Reklámok

Ultra-ortodoxok és a katonaság Izraelben

4 Már

 

Az idén már két alkalommal hozta lázba a világot az az izraeli hír, mely az ultra- ortodox  (továbbiakban: haredi) lakosság katonai szolgálatba történő bevonásával kapcsolatos törvény-tervezet vitáját ismerteti.

A távirati irodák pár soros összefoglalója nem alkalmas arra, hogy az olvasót objektíven tájékoztassa  olyan történésről, aminek megléte gyakorlatilag az állammal egyidős és valljuk be, a külvilág számára legfeljebb a “színes” rovatban van helye. Ha másért nem, hát azért, mert kizárólag Izrael belügye. Amennyiben az erről szóló híradás mégis a “külföld” rovatban kap helyet, feltételezhető az ismeretterjesztési szándék, ehhez azonban – meglátásom szerint – a hírközlő szervek munkatársainak, a témában publikáló újságíróknak a tárgyi tudása hagy némi kívánnivalót maga után. Ezért fordulhat elő az általánosítás és még jó, ha “csak” az egész haredi réteget és nem Izrael teljes vallásos zsidó lakosságát érinti a megbélyegzés. Egyes publikációk már odáig mennek a téma fejtegetésében, hogy a hadkötelezettség kiterjesztése csak az első lépés a status quo teljes felszámolásához. Mindezt a jelenlegi kormány  “vívmányának” tekintik és összefüggésbe hozzák azzal a ténnyel, hogy abban hosszú idő óta először nem kaptak helyet a haredi párt képviselői.

Mind szinte minden esetben, amikor a zsidóságot érintő valamely kérdés kerül szóba, vissza kell kanyarodnunk a kezdetekhez. Nem véletlen a vicc a két zsidó találkozásáról, ahol is egyikük felteszi a kérdést: – mi újság felétek? Mire a másik: – azt se  tudom, hol kezdjem? Erre  jön a frappáns és tipikus zsidó válasz: – מברשית (miberesit)  “a kezdetektől” ( ami Mózes – I. könyvére utal)

Teljesen természetes igény volt, hogy a II. Világháború feldúlta Európa, a nagyhírű európai jesivák és növendékeik, tanáraik megsemmisítése arra késztette az újonnan alakult Izrael államot, hogy a maroknyi megmaradtaknak biztosítsa a legzavartalanabb elmélyülést a Tóra és magyarázatainak tanulmányozásában. Röviden, a vallás továbbvitelében. Tehát az egész jesiva “ügy” David Ben-Gurion-nal kezdődött. Az ő idejében született törvényi szabályozás a jesiva növendékek jogállásáról. E törvény  értelmében mentesülnek – többek között – a katonai szolgálat alól, tanulmányi idejük munkaviszonynak számít, erre az időre állami támogatást élveznek a jesivát fenntartó alapítványi hozzájárulások kiegészítése-képpen. Tárgyi időszakban összesen 400(!) fiatalról volt szó, ők az akkori 600 ezer fős zsidó lakosság 0,07%-át jelentették.

A köztes állomásokat nem említve, 2011. év végén a különböző szintű jesivákban tanulók létszáma elérte a138.249 főt. (A haredi lakosság a zsidó népesség 8%-át adja, ami 2010. végén 615.000 főt jelent.)

Az az általánosítás, hogy ezek mindegyike megtagadná a katonai szolgálatot, illetve megkérdőjelezné Izrael állam létjogosultságot, nem állja meg a helyét. Már csak azért sem, mert például a Guri haszidok egy jó része eddig is teljesített katonai szolgálatot.

Az ultra-ortodoxia képviselői megtalálhatók úgy a keleti (szefárd) mint az askenáz (elsősorban kelet-európai) és haszid  közösségekben. Ez utóbbiaknál lényegesen nagyobb az előfordulás. Ortodoxnak lenni a vallási előirások szó szeinti betartását jelenti, míg az “ultra” jelző ezek mindenáron való túlteljesítését. Közösségükre jellemző, hogy az állam törvényeit nem, vagy csak annyiban tartják be, amennyit abból a követett rabbijuk jóváhagy. Ebből adódóan még a haredi közösségen belül is lényeges eltérésekkel találkozunk.

A haredi közösségi vezetők “aggodalma” a sorozási kötelezettség kérdésében túlzó és több ponton is sántít. Részben azért, mert ebben a valós számban szerepelnek az izraeli állampolgársággal nem rendelkező növendékek (akikre értelem szerűen nem vonatkozik az állammal szembeni tehervállalás) csakúgy, mint azok, akik esetében nem kétséges a katonai szolgálat vállalása, de a szám tartalmazza a “túlkoros”, illetve “sok gyerekes” jesiva hallgatókat is. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy az állam nem rendelkezik arról, – nem is teheti, hiszen a felvevő közeg a katonaság – hogy az érintett korosztály minden egyes tagját ki kell vonni az eddig megszokott élet-keretei közül. Vagyis a sorozás nem egyenlő a bevonulással.

A kül -és belföldön egyaránt elhangzó kijelentés, hogy a jelenlegi kormánykoalíció “haredi ellenes”, nem állja meg a helyét, mert a társadalmi feszültség – tegyük hozzá, jogos feszülstég – feloldására már korábban is történtek lépések, de ezek nem hozták meg a várt eredményt. Többek között ezért is érthetetlen, hogy néhány európai ország és az USA egyes ortodox közössége tiltakozó nagygyűlések keretében mond ítéletet Izrael felett, holott a törvény rájuk nem vonatkozik, mivel a jesiva növndékek “ügye” kizárólag izraeli probléma. Az meg már egyenesen a vicc kategóriájába tartozik, hogy egyes vallási vezetők az izraeli haredi réteget az ország elhagyására szólítják fel.

Nevetséges, mert a katonai kötelezettség ellen fellépő Izraelen kívül élő közösségek tagjai, miután “jól kitüntették” magukat, szépen elvonulnak megkeresni a létfenntartáshoz szükséges pénzmagot. Tehát dolgoznak, jövedelmük után adót fizetnek és minden egyéb területen betartják az adott ország törvényeit.

Ha ez így van, miért okoz gondot pont Izraelben?

Itt megint csak vissza kell térni a háborút megelőző időszakhoz, amikor is az európai, méltán nagy hírnevet szerzett európai jesivák hallgatói az arra legérdemesebbek közül kerültek ki. Egyszerű példa, ami jól tükrözi az akkori helyzetet: A vallási közösségek adományai tették lehetővé egy-egy kiválasztott fiatal számára, hogy élethivatásul a Tóra tanulmányozását válassza. Röviden, tanulmányaikat a közösség fizette és amikor egy ilyen fiatal házasságra lépett, a házassági szerződés egyik pontjaként szerepelt, hogy a leendő após ezt a kötelezettséget átvállalja.

Ezzel szemben Izraelben a jesivák gombamódra szaporodtak és – tisztelet a kivételnek  – az állomány úgy  tanári, mint tanulói szinten, egyes jesivák tekintetében –  felhígult. Ebben a kérdésben, mint szinte minden másban is, az általánosítás nem helyénvaló, mert nem tükrözi a valóságot. Igenis meg kell említeni, hogy vannak minden korosztály számára kiváló jesiváink, de mellettük azokról is szót kell ejteni, amelyek azon kívül, hogy egy bizonyos réteg gyűjtőhelyét képezik,  még a vallási élethez sem járulnak semmivel  hozzá.

Míg az előbbiekből kikerülők felsőfokú intézményekben folytatják tovább tanulmányaikat és végső soron egyformán jól helyt tudnak állni úgy vallási, mint szakmai téren, az utóbbiaknál nem ritka a nyugdíj korú “bocher”, akinek fő ténykedése kimerül az adomány gyűjtésben.

Megjegyzem, hogy vannak Izraelben olyan haredi közösségek, melyek eleve nem ismerik el a modern zsidó államot. Létrehozását nem tartják legitimnek, felfogásuk szerint a Messiás eljövetele, a Templom újbóli felépítése az egyetlen elfogadható út az új államalapításhoz. A jelenleg  tárgyalt közösség azonban nem ebbe a kategóriába tartozik, képviselőik a Kneszetben ülnek.

Konkrétan arról van szó, hogy az államnak, illetve az államon keresztül az adófizető polgároknak elegük lett abból, hogy a haredi világot  élete végéig eltartsa. Egy társadalmon belül vannak jogok és kötelességek. (Megjegyzem, hogy sem ebben, sem más esetekben nem értek egyet azzal, hogy a jogok előbbre valók a kötelességnél.) Demokráciák jellemzője az állampolgárok egyenlő elbírálása, márpedig ennek szerves tartozéka a rájuk rótt kötelességek egyenlő elosztása is.

A katonai behívó, illetve a sorozáson való részvétel  azonban nem haredi ellenes cselekedet még akkor sem, ha vezetőik így  akarják beállítani. Mivel az ultra-ortodox jesivák többségében – ellentétben az u.n. kipa szrugás jesivák döntő többségével – egyszerűen még nyomokban sem képezi a tananyag részét közismereti tárgy, az  ebből és a nyelvtudás hiányából adódó hátrány az ott tanulók munkábaállásának lehetőségét a nullával  teszi egyenlővé. Ez a  tény ismételten csak az adófizetők plusz tehervállalását eredményezi,  mivel ezekben a családokban nem ritka a 8-10 gyerek és mivel Izraelben az alapfokú egészségügyi ellátás alanyi jogon jár, nem csak a “családfő” eltartásáról van szó. Nem beszélve egyéb, a nagycsaládosokat megillető juttatásokról. A haredi társadalmon belüli, a témában érintett csoport gyakorlatilag az államkasszából – és ismétlem, ezzel az adófizető polgárok zsebéből – csak kivesz és a társadalom most jutott el arra a pontra, hogy már nem csak halad ad, de a halfogás mesterségét is igyekszik megtanítani.

Annak ellenére, hogy közülük számosan vannak, akik kenyérkereső foglalkozást űznek, erről  a rétegről összességében mégis elmondható,  hogy a társadalom többi rétegétől szinte teljesen elszigetelten, saját maguk által kialakított gettókban,  elképesztő szegénységben élnek. A többség fő jövedelmi forrása a társadalombiztosítástól (ahova egy fillért nem fizetnek) átutalt családi pótlék és a  jesivától kapott “fizetés”. Ezen felül minden olyan kedvezmény, amely az adófizetőket is megilleti bizonyos számú gyermek felett.

Ismétlem tehát, a katonai kötelezettségvállalás kiterjesztése nemhogy haredi ellenes, de kifejezetten gyerek -és családbarát intézkedés első lépése. Ugyanis az a fiatal, aki bevonul a hadseregbe, egy addig számára teljesen ismeretlen világot fedezhet fel, ahol tanulásra, szakma-szerzésre is lehetősége van. A katonai szolgálat alatt megszerzett tudásával már munkát vállalhat és nem szorul mások adományára…

Itt közbe kell vetnem, hogy a katonai szolgálat nem jelent feltétlen fegyveres szolgálatot, már eddig is bevett szokás, hogy vallásos fiúk (de leginkább a lányok) polgári területen, tevékenykednek.

Tulajdonképpen az állam nagy fába vágta a fejszéjét ezzel a lépéssel, nem lesz könnyű feladat végrehajtani az elképzelést.

 

2013. július 16.

 

A témával kapcsolatos észrevételeim rögzítésének felfüggesztését a fenti dátum jelzi, mely mellé azt a privát megjegyzést fűztem, hogy “a törvény életbe lépésekor folytatandó”!

 

Bár törvény még nem született, a téma újbóli hírértékét a napokban Jeruzsálemben lezajlott tüntetés adja.
2130220639.jpg

kép forrása:  Google

 

A tüntetés a haredi lakosság sorozása ellen irányult,  amely számomra azért érthetetlen, mert a törvénytervezet jelenlegi formájában az ultra-ortodoxok eddigi életmódjában semmiféle változást nem eredményez. Nagyjából és egészében azt lehet mondani. hogy a törvény kezdeményezői habosítják a semmit!

Ez utóbbit annál is inkább le merem írni, mert egyetlen törvény ezt a problémát nem oldja meg. Árfogó törvényekre van szükség, olyanokra, melyek egyrészt ösztönzőleg hatnak a haredi fiatalokra, amelyek egy elfogadható jövőképet is felvázolnak számukra.

Ezzel együtt a juttatások eddigi rendjén  fokozatosan változtatni kell, de a csökkentésnek mindenképpen az ésszerűség keretein belül kell maradnia. Ennek érdekében az irányelveket nagyon pontosan körül kell határolni és a jesivák működését egyesével vizsgálni szükséges.
A probléma az, hogy a még el sem fogadott törvényt mindkét oldal politikai haszonszerzésre használja és pillanatnyi állás szerint a hozadéka nem kevesebb, mint a vallásos és a vallást nem tartó rétegek egymásnak ugrasztása.

Tény, – mint ahogy azt a bevezető részben is írtam – hogy ilyen számú tömeget egyetlen társadalom sem tud eltartani és erre nem is kötelezhető. Ugyanakkor tény az is, hogy a vallás továbbvitele, hagyományaink átörökítése az ő kezükben van.

 

Egy biztos! A változáshoz hosszú idő szükséges és az, hogy a haredi lakosságra – mégha időlegesen is –  kaftán helyett  katonai mundért húzunk, a fejekben lezajló változást nem segítjük elő.  L.:“ Furkósbottal EURÓPÁBA?”(szerkesztette: Szvák Gyula, 1989. – Új Géniusz). A könyv szemléletesen mutatja be, hogyan próbálta  I. (nagy) Péter cár erőszakkal rákényszeríteni (elsősorban az uralkodó osztályra)  az európai viselkedést, a európai gondolkodást.

Hogy milyen sikerrel, azt most láthatjuk Ukrajnában.

2014. március  4.

 

%d blogger ezt kedveli: