Tag Archives: zsidó

Az ENSZ a palesztin propaganda szolgálatában

6 jún

Főtitkárok jönnek és mennek, de a helyzet változatlan.

A linken fordításban olvasható az új ENSZ főtitkár nyilatkozata, mellyel a hatnapos háború 50. évfordulója alkalmából tisztelte meg Izraelt.

A szöveg nem csak azért felháborító, mert abból hiányzik az objektivitásnak még a szikrája is, de olyan csúsztatásokat tartalmaz, melyekből három okra is lehet következtetni:

  • ezt a szöveget megírták a főtitkárnak,

  • sem történelmi, sem politikai vonatkozásban nem rendelkezik alapvető  tudással sem,

  • még hazugság árán sem veszélyezteti jól jövedelmező állását.

Antonio Gutters történelem hamisító nyilatkozata egyetlen szóval sem tesz említést az előzményekről. Úgy tesz, mintha sok évtizedes amnéziából ébredne, mintha ‘67-nek nem lennének előzményei. Pedig bőségesen vannak és ezek túlnyomó részét az ENSZ, illetve elődszervezetei dekralálták.

Csúsztatása már ott kezdődik, hogy “Ciszjordánia” említésekor arra enged következtetni, mintha az a Jordán állam nyugati része lenne, holott a megnevezés a Jordán folyó nyugati partjára Júda-Somron (ősi zsidó település)  vonatkozik. Ugyan ez a helyzet “Kelet-Jeruzsálem” és a Golán fennsík esetében is, ugyanis állam egyik területen sem létezett.

Fentiekből adódóan megszállásról nem lehet beszélni, hiszen a nemzetközi jog kimondja, hogy megszállást csak egy másik ország/nép beépített területének elfoglalása jelent. Ami a Golán fennsíkot illeti, ott maximum az ENSZ jogelőde, a Népszövetség által 1920-ban felosztott mandátumi területen élt szórvány arab településekről származókról beszélhetünk. Jeruzsálem és Júda-Somron vonatkozásában pedig a jelenkori Izrael állam megalakulását követő függetlenségi háború során jordán megszállás alá került területről.

Arról a történelmi tényről sem tesz említést, hogy a ‘67-es háború a környező arab államok harmadik, összehangolt kísérlete volt Izrael eltörlésére.

És bár tudom, hogy a hatnapos háborút nem csak az ENSZ, de az idegen pénzen, ugyanakkor az ország nyújtotta javakat is bezsebelő, izraeli szélsőbal is “megszállásként” emlegeti, a tények attól még tények maradnak.

Az Izrael által a ‘67-es háború során felszabadított területek soha “palesztin”(a palesztin nép fogalmának bevezetése is későbbre datálódik) tulajdonban nem voltak. Azokat jordán megszállás alól szabadította fel Izrael hadserege. És ismétlem, nem megszállta, hiszen Jordánia ezeket a területeket soha nem annektálta.

Azokra a patetikus kitételekre nem érdemes szót vesztegetni, hogy az állítólagos megszállás milyen érzéseket kelt “palesztinok nemzedékeinek” lelkében, arra annál inkább, hogy az ENSZ kétkulacsos politikájának következtében – amelyik egyrészt folyamatosan határozatokkal (megjegyzem, nem kötelező érvényű határozatokkal) bombázza Izraelt, másrészt lovat ad az általa “szabadságharcosnak” titulált terroristák alá… és teszi ezt hivatalos szervezetei (UNRWA, UNESCO…) tevőleges részvételével.

Külön  kiemelést érdemel, amiről az ENSZ főtitkár mélységesen hallgat, hogy a Palesztin Hatóság területén és a Gázában (mely területről Izrael 2005-ben kivonult és mely területet két ízben ajánlotta fel Egyiptomnak a ‘79-ben aláírt békeszerződést követően) élő arabok szenvedését nem Izrael, hanem a saját vezetőik okozzák és azok az államok, amelyek ehhez hathatós anyagi/erkölcsi támogatást nyújtanak.

Hallott valaki arról, hogy az UNRWA – mely eredetileg a menekültek, MINDEN menekült – problémájának megoldására szerveződött, valaha is felemelte volna a szavát akár a zsidó állam megalakulását követő, arab országok zsidó lakossága ellen irányult pogromok, akár a napjainkban Európát elárasztó menekültek érdekében? Nem! Az UNRWA kizárólagos tevékenysége a “zsidók által megszállt palesztin területek”(sic!) arabjainak védelmében száll síkra. És a “menekült státusz” joga egyedül a “palesztin menekültekre” vonatkozik, mely nemzedékről-nemzedékre öröklődik. Teszi ezt úgy, hogy Gázában a Hamasz rakétakilövő állásait saját intézményeinek területén engedélyezi, hogy szemet huny olyan visszaélések fölött, amikor a gázai lakosság humanitárius megsegítésére érkező adományokat a Hamasz lefölözi saját emberei számára és a lakosság csak pénzért jut hozzá?

Ismert-e a széles nagyközönség számára az arab vezetők vagyoni helyzete, az, hogy Arafat idejében az araboknak járó adóvisszatérítést Izraelnek egyenesen Arafat magánszámlájára kellett átutalnia?

Ismert-e, hogy Arafat halálakor a Palesztin Hatóság kasszáját üresen találták, ugyanakkor Arafat svájci bankban nyitott magán-számláján több, mint  1.3 milliárd dollár volt? Ismert-e az, hogy Mahmud Abbasz ehhez képest persze csak morzsákat, mintegy 100 millió dollárt tudhat magáénak és hogy a Hamasz terorszervezet vezető rétege 1.700 milliomossal rendelkezik? Köztük is kirívó nagyságrendben – mintegy 2.6 milliárd dollár értékben – birtokol magánvagyont Haled Mashal.

Vagy arról, hogy a Hamasz hatalomra jutásakor az Egyesült Arab Emírségbe menekült, de Abbasz helyére aspiráló Muhamad Dahlán magánvagyona 120 millió dollár?

Ezekhez a számokhoz képest tényleg elenyésző az Izrael által terror-cselekményért bebörtönzött arabok havi apanázsa, hiszen a három évet nem meghaladó börtönbüntetést csak havi 400 dollárral dotálják, míg a 30 éves és attól fölfelé kiszabott büntetésért már 3.400 dollár dukál.

Fellépett az ENSZ az ellen, hogy a Palesztin Hatóság 2016-os költségvetésének 7%-át (ami a nemzetközi segélyekből befolyt összeg 20%-a) tette ki a bírósági tárgyalás során elítélt terroristák és családjuk részére folyósított havi bér? Európa összesen két országgal büszkélkedhet, melyek a további segélyek folyósitását felfüggesztették. Egyik közülük az a Norvégia, amelyik Izraellel szemben ellenséges politikát folytat, másik Dánia.

Arról is elfeledkezett az ENSZ főtitkára említést tenni, hogy ezeket a pénzeket 45%-ban az USA, 40%-ban Európa adófizető polgárai biztosítják és csak mintegy 15%-ban származnak az arab országokból.

Milyen szervezet az, ahol az UNESCO (érthetetlen, hogy politikai kérdésekben egyáltalán szóhoz juthat) – meghazudtolva a történelmet – elvitatta a zsidóság jogát Jeruzsálemtől, a Siratófaltól?

Fellépett egyetlen egyszer is az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága annak érdekében, hogy a gázai terror-szervezetek élő pajzsként használják a civil lakosságot? Vagy amikor az ENSZ által fenntartott iskolák tankönyveiből hiányzik Izrael, mint ország, amikor az ifjúság már az óvodában katonai kéképzésben részesül és az a vetélkedő győztese, akinek több zsidót sikerült megölnie?

Felejtsük el, hogy az izraeli-palesztin “viszályt” területi követelések motiválják. Vegyük le a szemellenzőt és vegyük észre, hogy a területen vallásháború folyik. Ennek ékes bizonyítéka, hogy Izrael baloldali kormányának (Olmert) kész terve volt arra, hogy eladja Izraelt. Az elképzelt békéért cserébe lemondott volna teljes Júda-Somron térségéről mintegy 3%-os területcserével, Jeruzsálem keleti felén megszavazta volna a palesztin állam fővárosát… Hogy az üzlet nem jött létre, az csak az arabokon múlt, akik ezt nem fogadták el és utolsó pillanatban megtagadták a szerződés aláírását.

Izrael hatnapos háborúját a “csodák hat napja”-ként emlegetik. Csoda volt, de nem csak a zsidók, hanem az arabok részére is. Nem hiszem, hogy álmodni merték azt, hogy Ariel Sharon – az egész Jeruzsálem elpusztítására elegendő, az arabok által a Templom-hegyen felhalmozott lőszerkészletet még Jeruzsálem felszabadításának éjszakáján – elszállíttatja.

Ami pedig az ENSZ legújabb, a tényeket maximálisan figyelmen kívül hagyó – de ünnepi megemlékezésnek álcázott – nyilatkozatát illeti, hogy egy magyar dalszöveget idézzek: “Most kéne abbahagyni…” – vagyis most van az a pont, amikor fel kellene állni és kilépni ebből a gittegyletből.

06/06/2017

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Trump a Közel-Keleten

24 máj

A cím nem tévedés. Az újonnan megválasztott amerikai elnök első külföldi útjának összegzésekor nem szorítkozhatunk kizárólag az Izraelben tett látogatására.

Útja első részéről mindenképpen elmondható, hogy történelmi jelentőséggel bír. Ez több okból is igaz.

Igaz azért, mert az Államok elnökeinek sorában ő az első, aki aki fordított a “szokásjogon”. Elődei a választási időszakot használták izraeli látogatásra, majd, miután – ígéreteik hatására – választást nyertek, elnökként első útjuk az “olajkúthoz” vezetett.

Igaz azért is, mert első útján – szöges ellentétben Obamával – ötven szunnita arab ország meghatározó politikai személyiségét a terror elleni harcra hívta szövetségbe. Azzal, hogy az ISIS-t, az al-Kaidát, a Hezbollát és a Hamaszt terrorszervezetnek minősítette és leszögezte, hogy a terrort minden eszközzel ki kell irtani a bolygónkról, tulajdonképpen nagyon kemény üzenetet fogalmazott meg Irán felé.

Trump elnök Izraelbe érkezését komoly találgatások előzték meg. Mivel előzetesen tudni lehetett, hogy az ő célkitűzései között is előkelő helyen szerepel az izraeli-palesztin konfliktus rendezése, a többség tartott attól, hogy ismételten szankciók tömegét önti a nyakunkba, hogy egyoldalú megközelítéssel, kizárólag Izraelt, annak “telepes-politikáját” nevezi meg a béke akadályának és kategorikusan állást foglal a kétállami megoldást illetően.

Egy kisebb csoport úgy vélte, hogy Trump jön-lát és “győztünk”. Egy még ennél is kisebb csoport, a “fanyalgók” tábora pedig kizárólag az USA elnökének külső megjelenésével volt elfoglalva.

A józan többség, amelyik a pillanatnyi történéseken és pártoktól, politikai hovatartozástól függetlenül szemlélte az eseményeket, valamint odafigyelt az amerikai delegáció előzetesen elejtett szavaira, az tudta, – mert mondták is – hogy ez a látogatás tájékozódó jellegű, vagyis helyszíni terepszemle. Így a várva várt bejelentés elmaradása – az USA nagykövetségének Jeruzsálembe történő áttelepítése és ezzel Jeruzsálem, mint Izrael fővárosa hivatalos megerősítése (elfogadása 1995-ben megtörtént) – nem okozott túlzott csalódást.
Világosan tudomásunkra hozták, hogy erről döntés csak az elnöki körút végén, az Államokba történt visszatérés után születik.

Trump elnök izraeli látogatásába minden belefért, ami 28 órába egyáltalán beleférhet és ezt összegezve megállapítható, hogy a hangulat kifejezetten felszabadult volt.

A különböző helyszíneken elmondott beszédei egyértelműen azt sugallták, – és ennek záró beszédében maga is hangot adott – hogy ő személy szerint is és az Egyesült Államok mindig is Izrael és a zsidó nép barátja, szövetségese volt és marad a jövőben is. Hozzátette, hogy Amerika mindig is a helyén volt ebben a kérdésben, az Obama adminisztráció siklott mellékvágányra.

Az Izrael Múzeumban elmondott beszéd eddig nem tapasztalt melegsége, “cionista” hangvétele is ezt igazolta.

Közel-keleti látogatása során az amerikai elnök alig fogalmazott meg konkrétumot, amit viszont igen, annak súlya van. 

Ezek közül az egyik – a már fentebb említett – összefogás a terrorizmus ellen, a másik, mely lényegében ehhez kapcsolódik, a Palesztin Hatóság elnökével, Abu Mázennel Betlehemben folytatott megbeszélés során elhangzott figyelmeztetése, mely szerint “a béke nem vethet gyökeret ott, ahol a terrort támogatják”.

Mint üzletember, a szaúdi tanácskozás során egy közel 500 milliárd dolláros fegyvereladási szerződést kötött, mely egyrészt jó az amerikai gazdaságnak, másrészt – mivel nagy mennyiségű és a legmodernebb eszközökről van szó – alapvetően megváltoztatja a Közel-Kelet stratégiai arculatát Izrael kárára.

Mivel a széles közvélemény a négyszemközti tárgyalásokon elhangzottakról közvetlenül nem értesül, így azt majd a történések tükrében lehet visszakövetkeztetni.

24/05/2017

  

Jeruzsálem – 50

21 máj

Aki Izraelben nem hisz a csodákban, az nem realista (Dávid Ben-Gurion)

Az 1922-es nagy felosztás után – melynek eredményeként létrejött Jordánia – 1947. november 29-én az ENSZ határozatilag két részre osztotta a maradék, Palesztinának nevezett földrajzi egységet. A felosztás a területen két állam – egy zsidó és egy palesztin – létrehozását kezdeményezte. Jeruzsálemet az osztozkodás nem érintette, a város nemzetközivé tétele szabad bejárást biztosított volna a három világvallás gyakorlói számára.

Ez azonban hiú ábránd maradt, mert a palesztinai arabok a többi arab országgal karöltve sem ezt, sem a területi felosztást nem fogadták el és ezzel kezdetét vették a zsidó települések elleni támadások. A függetlenségi háború során, 1948. május 28-án, a jordán légió megszállta Jeruzsálem keleti felét,  beleértve az Óvárost, a Nyugati, vagyis Siratófalat (mely a világ zsidóságának egyetlen szent helye) és a Templomhegyet.  Jeruzsálem ezzel két részre szakadt.

A megszállás eredményeként az Óvárosban akkor élt, mintegy 2000 zsidót elűzték lakóhelyükről. A várost kettészelő 4-6 méter magas városfalon a légió őrtornyaiból vigyázták a “rendet”, ahol pedig nem volt épített fal, ott rakétakilövő állások biztosították ugyanezt. A rendfenntartás részeként  az Óvárosba vezető nyolc kaput is befalazták.

Teddy Kolek, aki 1965-ös megválasztásától 28 éven át volt Jeruzsálem polgármestere, így nyilatkozott: “ Ebben az időszakban a helyzet Jeruzsálemben nagyon nehéz volt. Nem múlt el hónap úgy, hogy valakit ne öltek volna meg, vagy ne sérült volna… ha nem mástól, akkor az arabok által a városfalról dobált kövektől…”

Hiába a 2000 éves üldöztetés után kivívott függetlenség, ha a fájó tüske bennmaradt, ugyanis a kapun túl, egy karnyújtásnyira, a Szentély egyetlen megmaradt falánál zsidó nem imádkozhatott.

És így ment ez 19 éven keresztül, mígnem elérkezett 1967 és vele a felismerés, hogy a környező arab országok ismét – immáron harmadszor –  háborút indítanak Izrael ellen.

A korabeli arab nyelvű médiák uszító beszéde, a határainkon tapasztalható csapatösszevonások nem csak az izraeli vezetés, de Európa, benne az ENSZ számára is egyértelmű jelzéssel szolgáltak. Ennek ellenére az ENSZ kivonta békefenntartó erőit az egyiptomi határról és több európai ország fegyvereladási tilalmat léptetett életbe.

Itt álltunk egy újabb vérontás kezdetén és mint az már megszokott volt, ismét csak egyedül. Csak magunkra számíthattunk,  csak katonáinkban és katonai vezetésünkben bízhattunk.

És 1967. június 5-e hajnalán kezdetét vette Izrael történetének legrövidebb – mindössze hat napig tartó háborúja, melyhez nem véletlen ragadt a “csoda” jelző.

A támadó fél Egyiptom, Szíria és Jordánia.

És Izrael 264 ezer katonája felvette a harcot 550 ezer ellenséges katonával. 800 tankunk 2500 tankkal és 196 repülőgépünk az ellenséges csapatok 1000 repülőgépével szemben…

A világ közvéleményét már az első órák történései is meg kellett, hogy lepjék, de a nemzetközi sajtóban még egy ideig tartotta magát az arab propaganda gépezet által elsöprő győzelemként tálalt, valójában – a támadó országokra nézve – elsöprő vereség.

A győzelem sorozat egyik kiemelkedő és Izrael, valamint a diaszpórában élő zsidóság számára egyaránt nagy jelentőséggel bíró eseménye Jeruzsálem, az örök főváros felszabadítása volt. A háború első napján, viszonylag rövid, de annál véresebb ütközet vette kezdetét és a hajnalban ledobott ejtőernyősöknek, valamint a falon kívülről tankokkal érkező alakulatoknak áldozatvállalása délelőtt 10 órára meghozta az eredményt. Jeruzsálem a 19 éves jordán megszállás alól felszabadult!

Jeruzsálem Óvárosa akkor is zsúfolt volt, tele a vallások szent helyeivel ami komoly dilemma elé állította a vezérkart. Ilyen körülmények között egy  légitámadás szóba sem jöhetett és a harcosok is szigorú parancsba kapták a vallási helyek maximális megóvását…Így a harc utcáról utcára, házról házra, lakásról lakásra folyt, mígnem az utolsó jordán légióst is ki nem űzték a területről és a Templomhegyen kitűzhették a kék-fehér zászlót.

És akkor a befalazott Oroszlános kaput páncélossal áttörve katonáink szeme elé tárult a Siratófal!

És sírtak is! Kik azért, mert újra láthatták, kik azért, mert még soha nem látták! És voltak, akik megpihentek a Fal tövében.

És amikor Jeruzsálem lakosságának fülébe jutott a hangszórókból áradó hír “הר הבית בידנו” (a Templomhegy a kezünkben), a vezérkari főnök, a biztonsági miniszter és a háttérvédelem parancsnoka mellett a tömeg is megindult csodát látni.

És 19 év után a Kotel kövei ismét hallhatták a sofár hangját, láthatták a katonák és civilek örömét.

És két héttel a háború befejezése után a Kneszet kimondta, hogy כ”ח באייר Jeruzsálem napja!

Az újkori Izrael 69. és ezen belül Jeruzsálem újraegyesítésének 50. évfordulóján nem célom az ünneprontás.

A józan ész mégis azt parancsolja, hogy felhívjam olvasóim figyelmét arra a kísérteties azonosságra, amely a korabeli és a napjainkban zajló Izrael ellenes (mely alapjában véve nem más, mint estélyibe öltöztetett antiszemitizmus) uszításban fellelhető és amelyhez egyforma intenzitással asszisztált és asszisztál a “művelt” nyugat.

Jeruzsálem nélkül nincs Izrael! És ezt az ellenség pontosan tudja. Ezért ott próbál ütni, ahol a legjobban fáj.

De, függetlenül a történelmet meghamisító, az arab propagandát kiszolgáló szervezetek állásfoglalásától, függetlenül a világ különböző országai általi negligálásától, Jeruzsálem Izrael egy és oszthatatlan fővárosa volt, van és marad az idők végezetéig.

 

!!!שלום לך ירושלים

21/05/2017

Képek forrása: Google

 

“Bárki, csak ne Bibi”

13 Júl

     Mint ahogy arról már a linken olvasható írásból is kitűnik, az izraeli közvélemény számára nem okozott meglepetést az amerikai szenátus által nyilvánosságra hozott jelentés, melyben egyértelműen bizonyítják a tényt,  hogy az izraeli választásokba az amerikai külügyminisztérim tevőlegesen beavatkozott.

     Az előzményekről annyit, hogy 2014 decemberében a Kneszet – Binjamin Netanjahu miniszterelnök javaslatára – új választásokat írt ki, melynek időpontjául 2015 márciusát jelölte meg.

A nyilvánosságra hozott időpont után pár héttel az “Egy Hang” – One Voice elnevezésű nemzetközi szervezet létrehozta izraeli “leányvállalatát” a V-15-öt (győzelem 2015-ben), mely civil kampányt szervezett azzal a bevallott céllal, hogy “bárki, csak ne Bibi”!

223442

a V-15 plakátja “egyszerűen lecseréljük”

Tudni kell, hogy az One Voice alapvetően az izraeli-palesztin viszály rendezését volt hivatott támogatni és erre a célra utalt át részükre, illetve izraeli ágaira /“kol ehád Israel” (OVI) és “kol ehád Palesztina” (OVP)/ az amerikai külügyminisztérium 350 ezer dollárt, (durván 1.3 millió shekel) 14 hónapra elosztva. A támogatás 2014 novemberében szűnt meg.

     A sors iróniája, hogy a szenátusi jelentés és a Kneszethez benyújtott törvény-javaslat egyazon napon került nyilvánosság elé. Ez utóbbi a parlamenti képviselők többségének jóváhagyásával megkezdte hivatalos útját, ami ellen az ellenzéki pártok képviselői azonnal élénk tiltakozásba kezdtek. Felháborodásuk fő motívuma, hogy a “jobboldali szervezeteket és alapítványokat is számos gazdag magánszemély támogatja” – ami az én olvasatomban annyit jelent, hogy “Amerikában pedig ütik a négereket”.

     Az új törvény lényege, hogy minden szervezet, vagy alapítvány, mely idegen ország, vagy külföldi szervezet hivatalos támogatását élvezi és az költségvetésének több, mint 50%-át képezi, bejelentési kötelezettség alá esik.

     Az ellenkezők óriási tévedése abban áll, hogy az anyagi támogatásról – mégha az magánszemélytől származik is – szoros pénzügyi elszámolást kell vezetni, amelybe bele tartozik az adókötelezettség is és erre vonatkozóan létezik is élő törvény. Ha ezt bármelyik szervezet/alapítvány elmulasztotta, adócsalást követett el, amiért felelnie kell.

Az ellenzék felháborodása már csak azért sem érthető, (vagy nagyon is érthető) mert pont ők azok, akik hetente tárnak a közvélemény elé – nem a jobboldali képviselőkkel általában – hanem személy szerint a regnáló miniszterelnök, Binjamin Netanjahu által elkövetett visszaéléseket. Ezek közül számos esetben kiderült, hogy alaptalanok, de az elmúlt napokban ismét vizsgálat indult ellene.

     Ne legyen félreértés, egyetlen politikusért sem teszem tűzbe a kezem, csakhogy egy dolog egyszer-kétszer  megszellőztetni a “jólértesültséget”, ami a lakosság számára figyelemfelkeltő lehet. És egy másik dolog napi szinten rágalomhadjáratot indítani valaki ellen.

Természetesen, amennyiben bebizonyosodik, hogy Netanjahu vétkes az ellene felhozottakban, úgy viselje következményeit.

Ha viszont az ellenkezőjére derül fény és ismételten (sokadszorra) bizonyítást nyer a vádak alaptalansága, úgy ideje lenne úgy a szélsőbalnak, mint az farvizükön hajózó civil szervezeteknek/magánszemélyeknek levonni a tanulságot és mielőbb rendet teremteni a fejükben.

13/07/2016

Az izraeli “apartheid”

25 jan

Mivel a különböző emberi jogi szervezetek, az arab és többségében az európai politikusok is előszeretettel nevezik Izraelt apartheid államnak – azt állítva, hogy a zsidó többség elkülöníti az ország területén élő kisebbségeket – ideje meghatározni az apartheid fogalmát.

A szó afrikaans eredetű, ami faji alapon történő gazdasági, politikai és kulturális elkülönítést jelent (lásd Dél-Afrikai Köztársaság).

És itt már meg is bukott a titulus, ugyanis Izraelben gyakorlatilag nincs olyan pálya, foglalkozási ág, ahol ne lennének megtalálhatók a kisebbség képviselői, konkrétan az arabok. 

Hogy csak párat említsek: az országban nem megy ritkaság számba az arab bíró, rendőr, orvos, köztisztviselő, kereskedő, parlamenti képviselő, építési vállalkozó, egyetemi tanár…

Dan Shapiró, az USA izraeli nagykövete az elmúlt hetekben tulajdonképpen apartheiddel vádolta Izraelt, amikor azt állította, hogy Júda-Somron (a köztudatban Ciszjordánia v. nyugati part) területén Izrael külön törvényt alkalmaz zsidókra és külön törvényt az arabokra.

Mielőtt számszerű tényekkel bizonyítanám az ellenkezőjét, vissza kell kanyarodni az oslói megállapodás egy fontos részéhez. (Ezt Shapiró vagy nem ismeri, vagy szándékosan fogalmazott tényszerűtlenül.)

Az oszlói egyezmény egyik sarkalatos pontja Júda-Somron területi felosztása “A”, “B”, illetve “C” szektorra.

Az “A” zónában úgy a polgári közigazgatás, mint a biztonsági kérdések egyedül és kizárólag a Palesztin Hatóság jogkörébe tartozik.

A “B” zóna a polgári közigazgatást a Palesztin Hatóság látja el, a biztonságpolitikai kérdések Izrael hatáskörébe tartoznak.

A “C” zóna polgári közigazgatásáért, mint biztonságpolitikájáért Izrael a felelős.

A “C” zónában 150 ezer palesztin és 44 ezer zsidó él. (Júda-Somron arab lakosságának össz-létszáma nagyjából 3 és fél millió.)

Maradva a “C”-vel jelölt zónában, el kell mondani, (mert a külvilág számára ez jelenti a probléma lényegét) hogy törvénytelen építkezés miatt az arabok ellen 12.540 esetben indult vizsgálat és 662 esetben született elmarasztaló ítélet (5.2%). Az elmarasztaló ítéletek alapján lerombolt házak száma 51 (7.7%).

Illegális építkezésért zsidók ellen 5.309 alkalommal kezdeményeztek vizsgálatot és 352 esetben hoztak elmarasztaló határozatot (6.6%) Az ítélet alapján lerombolt lakóépületek száma 127 ( 36.0%).

Ideiglenes épületek esetében ez a szám araboknál 47, zsidóknál 111 volt.

Néhány általános statisztikai adat erejéig visszatérnék az apartheid jelző cáfolására, egyben az izraeli arabok társadalomban betöltött helyére, szerepére.

Az köztudott,hogy a Kneszetben 11 arab képviselő  teljes joggal védheti az arab érdekeket. Ezen túl, bármely Izrael ellenes tevékenységüket maximum a parlament etikai bizottsága kéri számon. Egy arab képviselő ül a szélső-baloldali Merec párt tagjai között.

Az már talán kevésbé, hogy egy 2013-as összesítés szerint az arab lakosság (a teljes népesség 20,5%-a) közül 12% diplomás. Nyolc százalékuknak van  másod és négy százalékuknak harmad diplomája.

A diplomások 22%-a az orvosi karról kerül ki, 42%-uk gyógyszerészi végzettségget szerez és 36%-uk u.n. szociális munkás.

Egyéb fakultásokon alacsonyabb a részvételi arányuk: gazdasági-igazgatási szakon 5, mérnöki karon 6 százalékuk tanul, felsőfokú mezőgazdasági képzésben viszont csak 3 százalék.

Érdekesség, hogy a nők az orvosi karon nem képviseletik magukat, viszont 36%-uk tanári diplomát szerez, 21%-uk társadalom-tudományi szakon végez és 11% körükben a felsőfokú orvosasszisztens képesítéssel rendelkezők aránya.

Mint fentiekből is látszik, az egyenlő jogok érvényesítésének hiányát Izraelen csak némi rosszindulattal lehet számon kérni. Dan Shapiró vádaskodása nem volt sem célszerű, sem időszerű. Ez utóbbi már csak azért sem, mert az izraeli kormány bő egy hónapja szavazott meg az arab fejlesztésekre mintegy 15 milliárd sékelt.

Személyes véleményem, hogy ezt már korábban meg kellett volna tenni, viszont az esélyegyenlőség, az egyenlő jogok jobb érvényesítése mellett a kötelességek számonkérését sem szabadna figyelmen kívül hagyni.

Gondolok itt arra, hogy az arabokban tudatosítani kell, miszerint a zsidók Izraelt végleges hazájuknak tekintik, melynek következménye, hogy egymás mellett kell élnünk.

Arab részről pillanatnyilag ennek ellent mond a palesztin alaptörvény 20. pontja, mely szerint  “az, hogy a zsidóknak történelmi, vagy vallási kapcsolata lenne Palesztinával, semmiféle történelmi tény nem támasztja alá. A zsidóság csak vallásnak tekinthető, egységes népnek azonban nem”.

25/01/2016

Európa zsidók nélkül

5 ápr

Az idősebb korosztály számára valószínű nem ismeretlen Hugo Bettauer neve és így könnyen rájöhettek arra, hogy a címadást a  Nagyváros zsidók nélkül (Die stadt ohne Juden) c. regénye ihlette.

A fiatalabb nemzedék számára álljon itt egy kis ismertetés: 

Bettauer (1872-1925) osztrák író, újságíró korának igen ismert és olvasott szerzője. Könyvei nagy példányszámban jelentek meg, (az említett könyv első kiadása 250 ezer példányban kelt el) két könyvét meg is filmesítették. 1925. március 10-én az ifjú náci Ottó Rothstock fogtechnikus az utcán hat lövést adott le a mellkasára, kórházba szállították, ahol 26-án belehalt sérüléseibe.

x140b1_bettauer OLYMPUS DIGITAL CAMERA

 

A könyvről  nagyon röviden: Bécs kitiltja a zsidókat a városból, melyet a közvélemény hangos éljenzéssel helyesel. Mindaddig, amíg rá nem döbbennek,  hogy a város gazdasági, kulturális élete, de még a turizmus is hanyatlásnak indul.

Bettauer próféciája ijesztő, ha arra gondolunk, hogy Ausztria 30 marhavagont kölcsönzött a környező országoktól…Igaz, hogy a szatírikus regény végkicsengése pozitív, – hiszen a zsidók egy idő után ismét visszatérhetnek az osztrák főváros vérkeringésébe – mégis benne lappang a váteszi előrelátás… a valóságban és valamivel később, 6 millió zsidó nem térhetett vissza…

Hogy miért ez a könyv ihletett írásra és miért pont most? A magyarázat egyszerű. Úgy gondolom, hogy Európa ismét a zsidótlanítás felé halad. Nem, azt egy percig sem gondolom, hogy a Holocaust megismétlődhet (bár számos jel utal arra, hogy igény az lenne rá) – de azt igen, hogy egy zsidó exodus (kivonulás) több, mint lehetséges.

Európa ugyanis semmit nem tanult és mindent elfelejtett. Európában a történelmi idők kezdete óta jelen van az antiszemitizmus, amely végül is a Holocaustban csúcsosodott ki. A második világháború után volt egy történelmi pillanat, amikor azt lehetett hinni, hogy van esély a változásra. Azonban elég hamar kiderült, hogy mindez illúzió.

Ma az antiszemitizmus virulensebb a kontinensen, mint a második világháború óta valaha is volt. Ennek több oka is van. A “klasszikus” antiszemitizmus ( a zsidó tőke világuralma…) a mélyrétegekben mindig is tovább élt, míg mára ismét a felszínre került. Ez elsősorban Közép -és Kelet Európára jellemző. A liberális Nyugat Európában snassz lett a nyílt zsidóellenesség, ezért új stílust választottak. Az új  antiszemitizmus fedőneve, anticionizmus. Jellemzője, hogy  Izrael bírálatának köntösébe bújtatja az antiszemitizmust, miközben gyökerei a klasszikus antiszemitizmusban   találhatóak.

Megbízható felmérés szerint az EU polgárainak egynegyede komolyan hiszi, hogy az izraeliek nap mint nap palesztinokat gyilkolnak.

Például a második világháború és következményeinek feldolgozásában oly példamutatónak tartott Németországban sem olyan egyértelmű a helyzet. Úgy látszik, hogy a pozitív folyamat szinte csak a politikai és kulturális elitre terjed ki, míg a polgárok 50%-ától egyáltalán nem áll távol az antiszemitizmus.

Ezt a folyamatot erősíti a muzulmánok tömeges európai bevándorlása. Az ő zsidógyűlöletük mintegy 1500 éves múltra tekint vissza.

Mohamed hódító hadjárata során felhasználta az Arábiai-félsziget zsdió törzseit, majd amikor már nem volt szüksége rájuk, kiirtotta őket (Khaibar). Ez az esemény a mai napig meghatározza a muzulmánok viszonyát a zsidókhoz.
A szélsőséges nézetek gyors terjedése a muzulmánok körében – amit az utóbbi idők terrorcselekményei is jeleznek – csak nehezíti a helyzetet. Ezzel a helyzettel az ultraliberális, multikulturális Európa egyszerűen nem tud mit kezdeni.

Az írás kezdetén egy klasszikus mű segítségét vettem igénybe. Engedtessék meg, hogy a befejezéshez is egy klasszikust idézzek. 

Leslie Howard “Modern Pimpernel” című filmje befejező szavai – amellyel kora náciainak üzent – a következők: “visszajövünk, mindnyájan visszajövünk”!

Ez a fél mondat az én átírásomban így hangzik: elmegyünk,  mindnyájan elmegyünk!

Ahogy a Széder este befejező szavai szólnak: Jövő évben Jeruzsálemben!!!

 

05/04/2015

Izrael választott

19 Már

Legutóbbi, e témát érintő írásomból itt vett mondat töredék felidézésével kezdem: …az izraeli társadalom – és különösen a fiatalok – jobbra tart. Hogy mennyire jobbra, az majd a választások után kiderül.

Ebből is látszik, hogy a választás kimenetele nagy meglepetést nem okozott. Akinek, az vagy nem ismeri az izraeli belpolitikát, az izraelieket úgy általában, vagy egyszerűen azon az oldalon áll, amelyik nagyon biztos volt magában.

Nézzük először a számokat, majd az utat, amely a rangsor kialakulásához vezetett.

jumbo_13
a grafikon a szavazatok 99%-ának feldolgozását tükrözi (a 100 %-os feldolgozást követő esetleges eltérést a szövegben, az érintett pártnál zárójelben ismertetem)

Mindenek előtt meg kell említeni, hogy Izrael történetében valószinűleg a legvulgárisabb kampányidőszak végére tehettünk pontot. A kampányban ugyanis alig volt fellelhető bármiféle ideológiai meggyőződés, előrevivő programról is kevés szó esett. Ellenben annál több volt a sárdobálás, a magánszféra durva megsértése. Olyan “bűnökkel” vádolták személy szerint Netanjahut, amelynek “elkövetését” a baloldal provokálta ki. (L. Gilád Shalit kiszabadítása gyilkosságért elítélt palesztinok szabadon bocsátásáért.)

A egyetlen ideológiai vonalat tulajdonképpen a Likud képviselte, választási kampányában az Izraelt érintő biztonsági kérdésekre összpontosított (Irán, Hezbollah, ISIS…)

A “Cionista tábor” fedőnév alatt futó – a grafikonon (jobbról) a második Livni-Hertzog duó vezér jelszava azon kívül, hogy Netanjahu gyáva, gyenge…a “csak ne Bibi” volt, de az igazsághoz tartozik, hogy az ellentábor sem volt kíméletes.

A “Van jövő” párt vezetője – Yair Lapid – az elmúlt választásokon szerzett 19 mandátumából jelenleg 11-et tartott meg. Akkor is, most is gazdasági kérdéseket tűzött zászlajára, megfűszerezve egy jó adag demagógiával.

Az ultra ortodox pártok saját magukkal voltak elfoglalva, vitáikat házon belül intézték és gyakorlatilag a megszokott 6-7 mandátumot hozták.

A Likudból kivált Kahlon “Mindnyájan” pártja – Lapidhoz hasonlóan – a szociális szférát lovagolta meg. Ezt megtehette volna a Likudon belül is, de gondolom úgy érezte, hogy ezzel a programmal önállóan 10 mandátumnál többet tud begyűjteni – nem sikerült.

Nem esett még szó az arab pártok összevont listás eredményéről. A három, ideológiáját tekintve teljesen különböző párt azért indult közös listán, mert félő volt, hogy egyesével – a választási küszöb megemelése miatt – nem jutnak parlamenti helyhez. Így 14 (13) mandátumot szereztek.

Végül az éppen csak bejutott 4 mandátumos (5) szélsőbaloldali “Merec” vezetője a választást követően lemondott pártelnöki tisztségéről. Ők azok, akik egyrészt teljes mellszélességgel támogatták Lapid lakásépítési programját olyan területen, ahol nincs lehetőség további építési telkek kialakítására, ugyanakkor árgus szemekkel figyelték az u.n. területeken élők – nem újabb területfoglalást igénylő – lakásbővítési kísérleteit és azt rendre meghiúsították.

A legérdekesebb azonban a Lieberman nevével fémjelzett “Izrael az otthonunk” párt, mely eredetileg az orosz alijára épült. Hogy a jelen választáson mindössze 6 mandátumot szerzett, mindennél jobban bizonyítja, hogy a sokat kritizált orosz bevándorlók beolvadása az izraeli társadalomba sikerrel járt.

 

Összegezve: A Likud és személy szerint Binjamin Netanjahu látványos győzelmét több tényező segítette elő.

Aki egy kicsit is ismeri az izraeli zsidókat, az tisztában van azzal, hogy minden belső nézeteltérés ellenére, ha külső támadást észlelnek, összezárnak.

Ez történt, amikor a baloldal politikai nagygyűlésén az egyik felszólaló lekicsinylő hangot beszélt a keleti zsidóságról (a Likud tábor magját alkotó közösségről). Ez történt amikor a baloldali sajtó a Munkapárt képviselőjét felhasználva törvényjavaslatot terjesztett a Kneszet elé azért, hogy az Israel ha-jom napilapot törvényileg betiltassa. Ezt azzal indokolták, hogy a lap “kormánypárti” és “Netanjahu” irányítja, valamint az olvasói “gondolkodni képtelen” emberek. Ez történt akkor, amikor már sokadszorra sem találtak – pedig már akkor elkezdték, amikor előrehozott választásokról még szó sem volt – Netanjahun fogást és elkezdték a magánéletét szellőztetni. Ami természetes lenne egy közszereplő esetében, de nem természetes, hogy sorra olyan “tanúkkal” próbálták Shara Netanjahut lejáratni a közvélemény előtt, akik már évek óta nem dolgoznak a miniszterelnöki rezidencián és munkahelyi konfliktus miatt kellett távozniuk.

Nagyban hozzájárult a sikerhez az amerikai Kongresszus előtt elhangzott Netanjahu beszéd, amely a világ minden polgárának figyelmét ráirányította egy USA-Irán paktumra, mely nem csak Izrael, de a világ minden lakosának létét fenyegeti. Ezzel a beszéddel Netanjahu egyértelműen állást foglalt hazája és népe biztonságának megvédésére, akár Obama ellenében is.

Nem elhanyagolható az a tényező sem, amely minden bizonnyal növelte a Likud mandátumainak számát – az Obama adminisztráció majdnem nyílt beavatkozása a választás menetébe, Netanjahu ellenfeleinek oldalán.

Nem véletlen, hogy a “Cionista tábor” azzal kampányolt, hogy a választás megnyerése másnapján “rendezik” Obamával a két ország között fennálló feszült viszonyt, hogy kormányukba arab képviselőknek juttatnak miniszteri pozíciót, hogy rövid időn belül “békét” kötnek a magukat palesztinnak nevező arabokkal és Jeruzsálem keleti felét átadják a leendő palesztin állam fővárosának, valamint takarodót fújnak és visszavonulnak a ‘67-es vonalak mögé. (Ez a szöveg teljes egészében megegyezik Obama “béketervével”.)

De ezzel még nincs vége. Mint említettem, külső nagyhatalom is beszállt a Netanjahut megbuktatni akarók táborába, ami természetesen nem maradt titok és ennek miniszterelnökünk a választás finisében hangot is adott. Bár beszédének a médiákban történő nyilvánosságra hozását a választási bizottság elnöke megakadályozta, az internet jóvoltából mégis tudomásunkra jutott.

Beszédét Netanjahu azzal kezdte, hogy senki nem tehet a szájára lakatot a szájára, Izrael lakosságának (akik rendszerint elég nagyvonalúan kezelik a választáson való részvétüket) joga van tudni, hogy az arab lakosságot is felhasználják a megbuktatásához. Valamint nyilvánosságra hozta, hogy tudomásunk van arról, hogy január óta működik hazánkban a Victory-15 (V-15) nevű csoportosulás, melynek pénzügyi támogatása közvetlen az Obama adminisztrációtól származik. (Mint amerikai forrásból kiderült Binjamin Netanjahu eltávolítása Obamának 350 ezer dollárt ért meg, mely összeget a “One Voice” – קול אחד nonprofit szervezeten keresztül juttatott el az érintettekhez.)


A demokrácia szépsége abban rejlik, hogy mindenki számára egyenlő esélyt biztosít. Jó lenne, ha a jelenleg magukat sértve érzők tudomásul vennék, hogy a játékszabályok nem csak akkor érvényesek, ha az ő elképzeléseik szerint alakulnak a dolgok. Ezzel konkrétan a Háárec című – a magyar médiában előszeretettel idézett napilap – újságírója, Gideon Lévi, választást követő nyilatkozatára célzok: “Azonnali általános választást kell kiírni és a népet le kell váltani.”

Innen üzenem: A népet nem lehet leváltani, márpedig a választási eredményekben a nép hangja konvertálódott mandátummá!

 

19/03/2015

%d blogger ezt kedveli: