Tag Archives: Emberi Jogi Bizottság

ENSZ – a ház, ahol semmi sem változik…

28 feb

 

Ez év február utolsó napján hozta nyilvánosságra az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága által kinevezett vizsgáló bizottság azt a jelentését, mely Izraelt háborús bűncselekménnyel vádolja.

A jelentés szerint a tavalyi évben a gázai kerítés mentén lezajlott tüntetésekkor Izrael a szükségesnél sokkal nagyobb erőt alkalmazott. Szándékosan lőtt le mentősöket és polgári személyeket, akik semmilyen közvetlen veszélyt nem jelentettek Izrael számára.

Megjegyzem, hogy a kerítés felrobbantása, áttörése, behatolás Izrael területére, a sok tízezer dunám termőföld, erdő -és természetvédelmi terület felégetése elkerülte a vizsgálatot végzők figyelmét.

A bizottság közölte, hogy birtokában van a felelős mesterlövészek és parancsnokaik neve és javasolja, hogy az ügyet a Hágai Nemzetközi Bíróság vizsgálja ki,  miután az izraeli hatóságok és az izraeli Legfelsőbb Bíróság vizsgálatai elfogadhatatlanok.

A jelentés, miután a bizottság egyetlen tagja sem járt Izraelben, bennem óhatatlanul az egykori – végül is hamvába holt – Goldstone-jelentést idézi fel. A párhuzam annyira kísérteties, hogy talán nem árt felidézni.

Az alább következő blog-bejegyzések valós időben, az azóta megszűnt Népszabadság blogfelületén, Izrael a vádlottak padján I-II. és Goldstone véleményt változtat címmel jelentek meg. Az archívum felszámolása miatt az anyag a saját gépemről kerül átemelésre.

Izrael a vádlottak padján I. – avagy a király meztelen

ENSZ vizsgálat – feddhetetlen személyek

Nem kétséges számomra, hogy e sorok minden olvasójához eljutott már a hír, miszerint az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága lezárta a vizsgálatot a gázai háború (“öntött ólom”) ügyében. A Bizottság élén Richard Goldstone dél-afrikai bíró áll.

Mielőtt egyéb tényekre kitérnék, nézzük meg közelebbről, ki is ez a Richard Goldstone?

Mint említettem, dél-afrikai  bíró, aki nemzetközi figyelmet először az apartheid rendszer bűneit vizsgáló bizottság élén szerzett. Első nemzetközi megbizatását akkor kapta, mikor az ENSZ háborús bűntettekkel foglalkozó különleges bíróságához fővádlónak nevezték ki. Ez a bíróság foglalkozott a jugoszláviai és ruandai háborús bűntettek kivizsgálásával. Nem sokkal ez után Goldstone-t kinevezték a Koszovóval foglalkozó vizsgálóbizottság vezetőjévé is. E munkái során soha, senki nem vonta kétségbe jogi jártasságát és megbízhatóságát.

Most, amikor a gázai vizsgálattal kapcsolatban éleshangú levélváltásra került sor a genfi izraeli ENSZ nagykövet és Goldstone között, a nagykövet kihangsúlyozta, hogy ez semmiképpen sem irányul a bíró személye ellen, ugyanakkor időnként érdemes bepillantani a kulisszák mögé is.

A történet a boszniai háború idején kezdődött, valahol a boszniai hegyek egy kis kávézójában. Újságírók egy csoportja üldögélt ott, képviselve a világ minden táját, és az időt némi alkoholt tartalmazó üvegek egymásutáni ürítésével múlatták. Volt köztük egy amerikai  is, aki folyamatosan azzal nyaggatta szerb kollégáit, hogy mutassanak neki egy igazi háborús bűnöst. A vegzálást megunva, Navojsa Javrics szerb ujságíró a presszógép felé bökve, rámutatott egy nagydarab, torzonborz szakállt viselő férfira, mondván, íme itt áll egy. Ő Gruben Baljo, Polje-ből. Nők megerőszakolója és rabló.

Biztos vagy benne – kérdezte az amerikai. Természetesen, felelte a fekete humoráról híres Javrics.

Az amerikai, akinek humorérzékéről most inkább nem szólok, rövidesen kivált a társaságból és néhány hónapig nem  is jelentkezett újra. Ma az újságírók egy része úgy gondolja, hogy az illető valójában a háborús bűnösökre vadászó CIA ügynöke volt, aminek külön nyomatékot ad, hogy az “információ”, amit szerb kollégájától kapott, eljutott az ENSZ különleges bíróságához.

A bonyodalom ott kezdődött, hogy az amerikainak sem humorérzéke, sem irodalmi tájékozottsága nem volt, és ott folytatódott, hogy az ENSZ különleges bíróságának tagjai között sem akadt egyetlen személy sem, aki felismerte volna Miodrag Boltovics “Hős a szamáron” c. 1967-ben megjelent regényének Gruben Malics nevű főhősét. A könyv egyébként a szerb “22-es csapdája”, amit rengeteg nyelvre, köztük angolra is lefordítottak.

A történet a II. Világháborúban játszódik, az olaszok által megszállt Macedonia területén. Gruben a kommunista párt tagja, egyben a város legfrekventáltabb nyilvánosházának büszke tulajdonosa.

Ezt, az interneten percek alatt hozzáférhető információt, ami elejét vehette volna a bonyodalmaknak, az ENSZ bíróság “elfelejtette” beszerezni, aminek következtében a néhány hónap múlva Radovan Karadzsics a boszniai szerb köztársasági elnök és Ratko Mladics vezérkari főnök ellen kiadott körözési listán, fényképeik mellett szerepelt egy fekete sziluett is, ami Grubent volt hivatott jelképezni. Mint minden ilyen listán, természetesen szerepelt a körözöttek személyi adata is, kivéve az árnyfotó alatt, aholis a következő volt olvasható: Születési dátum – nem ismert, személyleírás – nem ismert, cím – nem ismert. Ennek alapján kellett volna a NATO erőknek megtalálnia Grubent!

És elkövetkezett Richard Goldstone igazságának pillanata, amikor is a bírósági alapszabály 18. pontja értelmében a neki, mint fővádlónak biztosított jogánál fogva, vádiratot nyújtott be Gruben ellen. A vádirat szerint Gruben, mint az omraszkai fogolytábor őre bűnös P. többszöri megerőszakolásában és más módon vele szemben elkövetett kegyetlenkedésben is. P. ez ügyben vallomást is tett a hágai bíróság előtt.

Az igazság akkor derült ki, amikor Javrics, a  Duga magazin haditudósítója kiadta könyvét, “Hős a szamáron Hágába érkezik” címmel. Javrics ekkorra már élő legendává vált Szerbiában, az emberek még hátulról, a sisakjáról is felismerték, amire az volt festve – “testvér, ne lőj!”

Fenti történetben a legaggasztóbb az, hogy tudomásom szerint, soha semmilyen nyugati sajtótermékben nem került nyilvánosságra és Goldstone-nak soha, sehol nem kellett számot adnia a történtekről. Valószinüsíthető, hogy ebben szerepet játszott a nemzetközi közvélemény szerbellenessége is.

A történettel talán sikerült rávilágítanom egy kicsit a nemzetközi bürokrácia problémájára, arra, mi történik akkor, ha egy vizsgálóbiztos megérkezik akár Boszniába, akár Gázába és a nyelv, a kulturális és társadalmi háttér minimális ismerete nélkül, valamint minden helyi kapcsolat, vagy hírszerzési forrás hiányában “vizsgálatba” kezd.

A dolog “érdekessége”, hogy a bíróságnak három évre volt szüksége, míg végül 1998. májusában törölte a vádiratot Gruben ellen.

Hogy visszakanyarodjak az Izraelt érintő kérdéshez, a gázai jelentésről napjainkban folyik a vita az ENSZ Emberi Jogi Bizottságában. Még távolról sem lehet tudni, mi lesz a továbbiakban, még az is elképzelhető, hogy a jelentés nem jut el Hágáig.

Ami viszont már ma is biztos, az az, hogy Izrael és a hadsereg vezetői, végső soron mindannyian, nagy árat fogunk fizetni a jelentésért, aminek egyik előszele már érintette is a minap Londonban járt védelmi miniszterünk, Ehud Barak személyét.

Most kéne kiabálni! Talán azt, hogy “Gruben,  hol vagy?!”, talán azt, hogy “a király meztelen!”

(A II. részben tanúk és helyszín megjelölésével, a gázai vizsgálatról kívánok néhány szót ejteni.)

Izrael a vádlottak padján II. – a vizsgálat

Tanúk és vallomások.

Megszületett az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának jelentése, mely Izrael katonai tevékenységét volt hivatott kivizsgálni, egyben megállapítani, hogy elkövetett-e háborús bűncselekményt Gázában az “öntött ólom” (2009) nevű akció során.

A jelentés 575 oldal terjedelmű és olyan hangnemben íródott, hogy ha valaki az űrből idetéved, azt hiheti, háború ezen a földön nem volt, nincs, sőt az emberek még soha csúnyán sem néztek egymásra.

Nem vitatom, hogy a jelentés tartalmazhat részigazságokat, de szerepel benne két olyan megállapítás, ami azt sugallja, hogy nevezett bíróság első ízben vizsgál ilyen ügyet.

A közművek, magán -és középületek lebombázása még akkor sem indokolt, ha ott terroristák tartózkodnak!

– Izrael a tüzérségi tűzre tüzérségi tűzzel válaszolt ahelyett, hogy a találati pontosság érdekében a légitámadást alkalmazta volna!

A jelentés túlnyomórészt azokon a tanú-meghallgatásokon alapszik, amit ez év június 28-29-én tartottak az UNRWA gázai épületében. A tanúk kihallgatása angol nyelven folyt, a vizsgálóbizottság a válaszokat tolmács útján kapta.

A kérdések között szerepelt, hogy az izraeli hadsereg használta-e élő pajzsként a palesztinokat?

A tanúk közül erre a kérdésre négyen igennel válaszoltak, de mivel a bizottság ezeket a válaszokat nem tartotta elég megbízhatónak, más forrásokat is keresett, amit a “megtörjük a hallgatást” nevet viselő izraeli szervezet jelentésében vélt megtalálni. (A szervezetről tudni kell, hogy többnyire nyugat-európai, Izrael-ellenes alapítványok pénzelik.) Fenti kérdésre vonatkozóan volt izraeli katonák tettek vallomást, ezek azonban mind név nélküliek voltak.

Egy másik kérdés arra vonatkozott, hogy használt-e a Hamasz polgári személyeket élő pajzsul?

A jelentés több helyen is leszögezi, hogy ezt a tényt bizonyító vallomást a bizottság nem talált, ami már csak azért sem állja meg a helyét, mert a nemzetközi sajtó nem egy ízben tudósított ennek ellenkezőjéről. Ezt a kérdéskört boncolgatva a jelentés készítői megjegyzik, hogy a megkérdezettek nem örültek a fegyveres csoportoknak a polgári lakosság körében végzett tevékenységére vonatkozó kérdéseknek.

A jelentésben foglaltak és a valóság közötti legnagyobb különbség a tanúk személyi hátterében kulminálódik.

A tanúskodás egyik feltétele az volt, hogy a tanú nem tartozhat a Hamaszhoz. A bizottság ennek megfelelően a kiválasztásukkor igen “alapos” munkát végzett. Meg kell jegyezni, hogy a vizsgálatról szóló jelentés elkészülte után Jonathan Dahuh-Halevy, a jeruzsálemi Köz -és Államügyek Kutatóközpont munkatársa elvégezte az erre vonatkozó utóvizsgálatokat.

Ezek után nézzük meg, kik is tanúskodtak és milyen vallomást tettek:

Mindjárt elsőnek itt van az I-Silwaui család vallomása a dzsebaliai Ibrahim E-Mekadma mecset elleni támadásról.

A három kihallgatott családtag közül az első egy 91 éves, teljesen vak aggastyán volt. A központi tanú Motia I-Silwaui – a mecset igehirdetője – nem jelent meg a bizottság előtt, vallomását írásban nyújtotta be. (Nem tudom, létezik-e a világon még egy ilyen nemzetközi súllyal rendelkező bizottság, amely egy előre elkészített írást teljesértékű tanúvallomásként kezel?)

A három tanúvallomás szerint az izraeli támadást megelőzően a mecsetben semmiféle katonai tevékenység nem folyt, ott kizárólag polgári lakosok tartózkodtak, aki a harcok elől kerestek védelmet. Az igehirdető szerint kétség nem fér ahhoz, hogy háborús bűncselekményről van szó, mivel a világon mindenütt védelmet élveznek a templomok.

Ennek a vallomásnak ellentmond, hogy a pilóta nélküli repülőgép – melynek felvételeit az izraeli hadsereg közvetlen a támadás után a nemzetközi sajtó rendelkezésére bocsátott – felvételein jól látható, hogy a mecset hadianyagraktárként funkcionált. Az északi udvarban ezen felül látszanak a rakétakilövő állványok.

A képhez kiegészítésül Halevy hozzáfűzi, hogy a halottak között volt az igehirdető két további családtagja is. Ibrahim Musza Isza I-Silwaui, aki a Hamasz északi dandárjához tartozott, amit  Ahmed Dzsabari hozott létre mindjárt a Hamasz 2003-as hatalomátvételét követően. A másik, Omer Abed El-Hafez Musza I-Silwaui, aki a keleti szektorban vett részt a harcokban. Rajtuk kívül még legalább öt olyan halott maradt a helyszínen, akik mind az északi dandárhoz tartoztak.

Érdekes tanúvallomást tett Muhamad Fuad Szaid Abu-Aszkar is, aki a szent helyek minisztériumának főtitkára. Ő azt állította, hogy az izraeli hadsereg minden indok nélkül robbantotta fel a házát. Azt elismerte, hogy a robbantás előtt telefonhívást kapott, amiben felszólították, hogy hagyja el a házat. Kifejtette azonban, hogy ő nem terrorista, hiszen ha az lenne, az izraeliek nem figyelmeztették volna. (Amit vallomásából kifelejtett, csak annyi, hogy korábban már volt letartóztatásban terrorcselekmény vádjával.)

Nem titok, és nem is kell feltétlenül vezető ENSZ tisztségviselőnek lenni ahhoz, hogy tudja valaki, ezt a módszert az izraeli légierő rendszeresen alkalmazta olyan körözött személyek esetében, akikről tudni lehetett, hogy “véletlenül” családjuk körében tartózkodnak.

Vallomásában Abu-Aszkar még azt is állította, hogy az  El-Fadzsura iskola elleni támadásban meghaltak mind menedéket kereső civilek voltak. A vizsgálóbizottsághoz általa benyújtott névsor azonban döbbenetes hasonlóságot mutatott az izraeli biztonsági szervek körözési listájával.

A vizsgálóbizottság kiemelt figyelmet fordított Muhamad Adzsrami – a palesztin külügyminiszter volt tanácsadója – vallomására. Ő azt állította, hogy házát, ami Beit Lahia-ban van, minden ok nélkül érte tüzérségi támadás, továbbá, hogy a környéken sem terrorista, sem harci cselekmény nem volt.

A valóság azonban az, hogy erről a környékről lőtték ki talán a legtöbb Kaszam rakétát Izrael területére és szinte folyamatos volt a térségben a nehézfegyverek használata. Adzsrami letartóztatása is súlyos tűzharc alatt történt, őt azonban másnap szabadon engedték.  Megjegyzem, Adzsrami igen nagyfokú halláskárosodában szenved, ha a folyamatos tűzharc hangját sem hallotta.

Néhány mondat a vizsgálat és jelentés izraeli elő  -és utóéletéről:

Izraelben úgy kormányszinten, mint a közvéleményben elég nagy gyanúval fogadnak minden ENSZ vizsgálatot. Ennek oka, hogy az eddigi vizsgálatok – annak ellenére, hogy a kormányok többnyire együttműködtek a vizsgálókkal – nem sok objektivitást mutattak.

Miután köztudottá vált ennek a vizsgálóbizottságnak az összetétele, ez az ellenérzés csak fokozódott, ugyanis még enyhe túlzással sem állítható tagjaik elfogulatlansága. Egyik tagja az a prof. Christine Chinkin, aki már jóval az “öntött ólom” hadművelet előtt a Sudnay Times-ban közzétett cikkében háborús bűnökkel vádolta Izraelt.

Hosszas vita után, végül egyhangúlag elfogadott kormányszintű döntés született arra vonatkozóan, hogy Izrael ezzel a bizottsággal nem működik együtt, nem reagál a jelentés tartalmára, annak csak hatásával foglalkozik.

Szerintem ez óriási hiba, ugyanis lenne mit a világ közvéleményének tudomására hozni, sajnos azonban az izraeli kormányok mindig is gyengék voltak a propagandában.

Mivel sem kormánytag nem vagyok, sem a döntéssel nem értek egyet, most pár szóban a saját véleményemnek adok hangot:

Előre bocsátva azt, amit már régebbi bejegyzéseimben is megtettem, miszerint minden ártatlanul kioltott élet eggyel több a megengedettnél, engedtessék meg, hogy felhívjam a figyelmet két, általam fontosnak tartott dologra.

Az egyik, hogy a Gázából nyolc év alatt érkezett rakétatámadásoknak egyetlen eset kivételével – amikor a rakéta egy újonckiképző bázisra csapódott – CSAK polgári áldozatai voltak. A frekventált területek lakói ezen időszak alatt életük nagy részét bunkerekben töltötték, iskolák, óvodák is ott rendezkedtek be a mindennapi életre. Ehhez szorosan kapcsolódik a másik, általam szintén fontosnak ítélt tény, hogy minden egyes kierőszakolt tűzszünetet követően – amit rendre a Hamasz szegett meg – annak ellenére, hogy palesztin részről csak a károk nagyságáról lehetett hallani, a rakéták hatótávolsága valami általam érthetetlen módon, egyre nagyobb lett.

Goldstone véleményt változtat

A hír, amit most megosztok olvasóimmal, rövid és normális esetben a “színesek” közt lenne a helye.

Nincs benne semmi rendkívüli, valaki tévedett, ezt belátta, bocsánatot kért  (vagy még azt sem) – és ezzel részéről az ügy lezárult.

Vajon, tényleg lezárult?

Nemrég múlt két éve annak, hogy Izrael, megelégelve az akkor már négy éve tartó gázai rakétatámadásokat megindította  a Hamasz elleni, “öntött ólom” néven elhíresült katonai akcióját, melyről a világsajtó részletes beszámolóval szolgált csakúgy, mint az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának –  Glodstone bíró által összeállított jelentése alapján – Izraelt elmarasztaló határozatáról.

Mivel a világ közvéleménye – talán tájékozatlansága okán – kevés empátiát mutatott az izraeli civileket, köztük gyerekeket , ért atrocitásokkal szemben, s mivel a világháló elfeledkezett említést tenni a két év után történt  lényeges változásról, elérkezettnek látom az időt, hogy ezt saját szavaimmal tegyem meg.

Nem kisebb jelentőségű dolog történt, mint hogy Richard Goldstone a 2011. április első napján megjelent The Washington Post c. amerikai napilapban megjelent cikkében a következőket írta:

“Ha már akkor tudtam volna, amit most tudok a gázai háborúról, akkor a Goldstone-jelentés másképp nézne ki. Bár Izrael a jelentés megszületése óta nem tagadja, hogy polgári lakosok haltak meg, sajnálom, hogy vizsgáló bizottságunk nem láthatta azokat a bizonyítékokat, melyek egyértelművé tették volna, hogy Gáza polgári lakossága nem volt célpojtja az izraeli hadseregnek. Ez valószínűleg megváltoztatta volna következtetéseinket a bűncselekmények szándokosságáról és arról, hogy követtek-e el háborús bűnöket.”

Tehát Goldstone két évvel az után, hogy megírta több száz oldalas jegyzőkönyvét, melynek alapján az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága súlyosan elmarasztalta Izraelt, mely megbélyegzés számokban mérhető erkölcsi és anyagi kárral járt az országra nézve, miután sikerült a világ antiszemita-Izrael ellenes részét teljes mértékben a palesztin oldalon felsorakoztatni – visszavonulót fúj. Teszi ezt úgy, hogy “tévedéséért” a felelősséget Izrael államra hárítja, mondván, hogy az nem működött kellőképpen közre a vizsgálat lebonyolításában.

A dolog pikantériáját az adja, hogy Goldstone nyilatkozatát követően – hangsúlyozom, nem előbb – az USA külügyi szóvivője a következőket nyilatkozta: “Már az első Goldstone jelentésben sem láttunk bizonyítékot arra nézve, hogy Izrael szándékosan civil célpontokra támadott volna. Ezért szívesen látjuk, hogy a bíró is erre a következtetésre jutott.”

A Goldstone által megjelentetett cikk ismeretében Netanjahu miniszterelnök a jelentés azonnali visszavonására szólította fel a bírót, Avigdor Lieberman külügyminiszter pedig annak a nézetének adott hangot, hogy a körülmények ismeretében súlyos hiba lenne az ENSZ részéről a palesztin állam egyoldalú kikiáltásának támogatása.

Itt jegyzem meg, hogy a Hamasz szóvivője erre a következőket nyilatkozta: “Mindenképpen érvényt kell szerezni az eredeti Goldstone jelentésnek, mert kizárólag Izrael lehet a hibás.”

Fentiekkel kapcsolatban idézek abból az e-mail-ből, amit a Simon Wiesenthal  Központtól kaptam:

“Kedves …!

Richard Goldstone bíró az Izraelnek legnagyobb kárt okozó pontokban visszakozott az eredeti jelentésekben írtaktól. Nevezetesen attól, hogy Izrael szándékosan ölte a palesztin civileket, ezzel megszűnt a zsidó állammal szembeni legsúlyosabb vád, a emberiség elleni bűntett.

A Simon Wiesenthal Központ felszólítja az ENSZ főtitkárát, Ban Ki-Moon-t, az alábbi intézkedések haladéktalan megtételére:

  1. Tegyen nyilvános nyilatkozatot, melyben jóváhagyja a Goldstone-jelentés revideálását.

  2. Szólítsa fel az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának ügyvezetőjét Navi Pillay-t, valamint a Tanács tagjait, hogy blokkoljanak minden további intézkedést, mely Izrael ellen a téves dokumentumon alapul.

  3. Tájékoztassa az ENSZ közgyűlés tagjait a Goldstone jelentésen alapult becsületsértés visszavonásáról, mely az egész világon Izrael ellenes hangulatot generált, beleértve az EU bojkott kampányait, valamint az izraeli hadsereg moráljára vonatkozó hazugság dömpinget.”

A Goldstone jelentés mérhető anyagi károkat okozott az országnak, ami azonban  mindenképpen eltörpül az erkölcsi megbélyegzés mellett. Ez utóbbi nem kis mértékben szolgálja az európai országokban mérhetően erősödő antiszemita és Izrael ellenes megnyilvánulásokat.

28/02/2019

%d blogger ezt kedveli: