Egy lövés, amelynek nem kellett volna eldördülnie…

Március 24. Hevron… Két területi arab megkésel egy izraeli katonát… Az egyiket likvidálják, a másik megsérül és élve kerül a földre… És minden, ami utána történik…

Normális esetben a hír annyi, hogy a katona feltehetőleg jogtalanul használta fegyverét, az eset kivizsgálásra kerül és a döntésről a nyilvánosságot tájékoztatják.

Ebben az esetben azonban semmi nem történt, ami a normális fogalmába beleférne, legfeljebb annyi – már amennyiben ez normálisnak tekinthető – hogy azok, akik a legkevésbé tájékozottak (okkal, vagy ok nélkül) megmondják a tutit, vagyis vaktában ítélkeznek. Ami érdekes, még véletlenül sem a katona javára, ami azt sugallja, hogy természetes jelenségnek tekintik a terrort.

Ezért ragadok klaviatúrát és szentelek időt az általam bírt részletek ismertetésére.

Nem, nem tekintek magamra úgy, mint aki a bölcsek kövének birtokosa, ráadásul eredeti szándékom szerint az egészről csak az ügy végleges lezárása után akartam írni. Csakhogy egyre több olyan féligazság kering a hálón, aminek alapján még az elfogulatlan olvasó is nehezen tud állást foglalni… nem beszélve arról, hogy ilyenek “Izrael ügyben” igen-igen kevesen vannak.

Mindenek előtt leszögezem, hogy – véleményem szerint –  a katona nem hős, de nem is gyilkos!

Nem hős, mert egy alapvető szabályt szegett, egy olyan szabályt, amit még a nem harcoló egységnél szolgáló újoncban is, már az első eligazításon tudatosítanak: fekvő ellenségbe nem lövünk.

Fentieket erősítik az időközben sorkatonákkal folytatott beszélgetéseim tapasztalatai is, melyek során a katonák egységesen azt az álláspontot képviselték, hogy a “hevroni” katona hibázott, ezért bennük  nem a vizsgálat ténye, hanem az eset kezelése az, ami rossz visszhangot szül.

Mivel úgy néz ki, hogy belátható időn belül nem kerül pont az ügy végére,  engedtessék meg nekem, hogy a saját verziómat felvázoljam, melyben a katonának és tettének alig jut szerep, annál inkább az egészet körülvevő “furcsaság dömpingnek”, melyen érdemes elgondolkodni.

Először is figyelembe kell venni, hogy az esemény a múlt év szeptemberében fellángolt és sokak – beleértve magamat is – által harmadik intifádának minősített terror-hullám részeként kezelik. A hivatalos katonai vezetés ezen  definiálástól mereven elzárkózott, mondván: fegyveres testület tagjai ellen elkövetett támadás nem intifáda. Már itt sántít a dolog, hiszen ők tudják a legjobban, hogy a biztonsági intézkedések megléte nagy százalékban (de nem minden esetben) kizárja, hogy polgári személy legyen az első áldozat. Ahhoz előbb a biztonsági szolgálat embereiben kell kárt tenni…

Magam részéről az egész “ügy” kezdetét a vezérkari főnök helyettesének szerencsétlen kijelentésére teszem, amelyet a holocaust emléknap alkalmából, túlélők előtt tartott beszédében elejtett és amelyben az izraeli hadsereget a náci Németországhoz hasonlította és amelyért nem hogy nem vonták felelősségre, de úgy a vezérkari főnök,mint a védelmi miniszter – magyarázva a magyarázhatatlant – teljes mellszélességgel védelmébe vette.

Természetes, hogy miniszterelnökünk négyszemközti beszélgetést kezdeményezett Yaalon védelmi miniszterrel. Hogy a megbeszélésen mi hangzott el, arról nincs tudomásom, abból viszont, ahogy ezt Yaalon fogadta, másra nem tudok következtetni, mint hogy nem kapott dícséretet…

Mivel az izraeli hadseregben eddig is az számított normálisnak, hogy minden – akár háborúban, (ezért kényszerült Goldstone utólag megváltoztatni a fals információk alapján szerzett véleményét) akár “békeidőben” történt – esemény kivizsgálásra került és a vizsgálat eredményétől függően a vélt, vagy valóban vétkes személyt vagy felmentették, vagy – akár hadműveleti területről kiemelve – börtönbe küldték.  

Itt kell megjegyeznem, hogy a már említett terror-hullám idején számos esetben fordult elő,hogy akár katona, akár rendőr, úgymond “utána lőtt” a terroristának, ami szintén nem maradt kivizsgálás és elmarasztalás v. felmentés nélkül. Mégsem lett egyikből sem világhír!

Ezért is volt nyilvánvaló, hogy a tárgyalt esetben messze nem  a járt utat követik.

A sorkatona ügyéből politikai ügyet csináltak, melyet azzal az igen átlátszó indokkal magyaráztak, hogy “az ilyen esetek az izraeli hadsereg renoméját rontják a világban.

Úgy gondolom, hogy a lövés eldördülését követő egynegyed órán belül Yaalon és Eizenkot vezérkari főnök által gyilkosnak kikiáltott sorkatona híre a szamárlétra legalsó fokán elhelyezkedő katonához is eljutott és nem a golyó, hanem ez az, ami a hadsereg morálját megtépázta. A tény, hogy a sorkatonáknak rá kellett döbbeniük, hogy a legmagasabb katonai vezetés gyakorlatilag cserbenhagyta őket. (Hogy félreértés ne essék, nem a vizsgálat megindítását kifogásolom, hanem a vizsgálat előtti verdiktet: a katona gyilkos.)

Az eseményt – megbízás alapján – a közeli ház tetejéről videóra vette egy területi arab és ez került pillanatok alatt terítésre a világhálón. A megbízó (Betzelem) elkövette azt a hibát, hogy az eredeti videóról törölte a hangot, tehát a tájékozatlan szemlélő – pláne ha az újságíró azt a saját szája íze szerint kommentálta – azt látta, hogy a téren fekvő sebesültet a helyszínre érkező katona fejbe lövi. Természetesen később az eredeti videó is napvilágra került, de a vádat, miszerint a katona az esemény után 10 perccel érkezett a helyszínre és azonnal lőtt – függetlenül a látottaktól – szinte mindenki tudomásul vette és ennek, valamint vérmérsékletének (értendő alatta Izrael-ellenessége) megfelelően kommentálta.

Tudom, mert követtem az események alakulását, a videót nagyon sokan, többször is végignézték, (köztük nyilván az erre hivatalból illetékesek is) de érdekes módon olyan alapvető hiányosságokat nem fedeztek fel, (vagy jó okkal átsiklottak felette) amit első ránézésre ki kellett volna szúrni.

Nevezetesen azt, hogy a műveleti terület leginkább egy vásári forgataghoz hasonlított, hogy a jelenlévő tisztek a helyszínt nem biztosították, azt nem zárták körül és civilek (mentősök) mozgását sem korlátozták.

Ebbe a piaci hangulatba érkezett a századparancsnok dzsipjén a vád alá helyezett katona, aki teljes joggal hihette, hogy a terrorista még veszélyt jelenthet a környezetére. Senki, hangsúlyozom, egyetlen jelenlévő tiszt sem akadályozta meg a fegyverhasználatban!

Ezért úgy gondolom, hogy ha a katonát  bíróság elé citálták, akkor vele együtt a jelenlévő tiszteknek is a vádlottak padján a helye. Csakhogy a cél nem ez volt, hanem a már említett politikai játszma.

Nincs szándékomban mélyebben belemenni  a tanúmeghallgatás során elhangzott pro és kontra érvek elemzésébe, mert egyiket sem tudom sem cáfolni, sem bizonyítani. Nem is az én feladatom, erre van a katonai bíróság. Az azonban szintén az érdekes kategóriába tartozik, hogy a jelenleg állományban lévő katonai ügyész helyett, tartalékos állományú szakembert hívtak be.

És, ha már azt mondtam, hogy politikai játszmát látok a háttérben, akkor beszéljünk egy kicsit arról, hogy miért is gondolom így.

Volt  ugye kezdetben a helyettes vezérkari főnök, akit normál üzemmenetben azonnal meneszteni kellett volna. Nem csak azért, amit mondott, hanem azért is, ahol és amikor mondta.

Aztán jött a sorkatona “ügye”, melyben a vezérkari főnök alapból gyilkost kiáltott.

Őt – szolgálati szabályzat megszegése címén – nemhogy nem távolították el azonnali hatállyal a posztjáról, de a védelmi miniszter még meg is erősítette baklövését.

Ez után viszont Yaalon sürgősen lemondott tisztségéről és úgy döntött, hogy a politikai élettől is megválik egy időre. Ez utóbbi nem tartott sokáig, hiszen “postafordultával” bejelentette, hogy a legközelebbi (melynek időpontját a baloldali képződmények azonnalra teszik) parlamenti választáson ringbe száll Netanjahu ellen.

De ahogy a magyar mondja, kissé “túltolta a biciklit”. Arra számított, hogy a Likudból tud maga mellé állítani embereket, akikkel együtt új pártot alapít. (Bár egyetlen parlamenti képviselőt sem tartok az erkölcs bajnokának, azért annyira mindegyik fineszes, hogy eleve esélytelen mellé nem áll. Márpedig a lakosság előtt Yaalon elvesztette a bizalmát.

Az ügy még messze nincs lezárva, (hiszen a történéstől eltelt öt hónap után, augusztus 28-án kezdték meg a védelem tanúinak meghallgatását) de a kimenetelét tekintve az biztosan állíthatom, hogy nem szívesen lennék az ítélkezni kényszerülő bírók helyében.

Bárhogyan is döntsenek ebben az esetben, az nem csak a gyilkossággal (amit később emberölésre módosítottak) megvádolt és perbe fogott  katona felett mondanak ítéletet, de ítéletet mondanak az izraeli hadsereg felett is. És – ahogy már többször említettem – a hadsereg mi vagyunk, végső soron az ítélet mindannyiunkat érint.

Végezetül megismétlem: a katona egy nem biztosított területre érkezett, ahol is a parancsnoki dzsipből kiszállva egy földön fekvő, még mozgó, a 40 fokos hőségben állig begombolt dzsekit viselő terroristát talált, (ebből joggal következtethetett testbombára)  akit szabadon megközelíthetett…

És még valami, ami a fentieknél nem kevésbé fontos: a műveleti területen lévő katonának a másodperc töredéke áll rendelkezésre ahhoz, hogy döntsön. Ezeken a tized másodperceken életek foroghatnak kockán, civilek élete is!

Összegezve: a katona hibát követett el, rosszul döntött, de érdemes lenne azt is kivizsgálni, hogy mi vezetett ehhez a rossz döntéshez.

29/08/2016

Izrael választ

A dátum már tudott: 2015. március 17.

Ez a választás legalább annyira elkerülhető lett volna,mint amennyire elkerülhetetlenné vált. Nem, nem vagyok skizofrén, a helyzet ennyire ellentmondásos. A jelenlegi  kolalíció a megalakulás pillanatában előre vetítette a szakadás lehetőségét, de a látványos robbanás még így is elkerülhető lett volna, ha az egyes koalíciós pártokon belül nincs széthúzás és ha a vezetők legalább részben hajlandóságot mutatnak az önmegvalóstítás háttérbe szorítására a koalíciós együttműködés érdekében.

Ennek hiányában a kormány az utóbbi időben egyre inkább egy,  a kelleténél több ló vontatta szekérhez hasonlított, melyet a lovak ráadásul különböző irányba húztak. Végül is a szekér szakító szilárdsága nem állta a próbát, de ehhez kellett a “klasszikus” utolsó csepp.

Ez az utolsó csepp akkor került a pohárba, amikor Jaír Lapid pénzügyminiszter az ultra- ortodox(!!!) pártokat környékezte meg, hogy segítségükkel váltsa le Netanjahut.

Hogy ezek után mi várható a választásokon, az természetesen csak a mára érvényes, mert Izrael az az ország, ahol mindig történik valami, ami akár gyökeresen is megváltoztathatja a helyzetet.

Az országnak természetesen az lenne jó, ha egy nagy párt vezetésével erős koalaíció jönne létre. Ebből a szempontból a jobb oldalon a Likud jöhet számításba. Bal oldalon a Munkapárt (Avoda) lenne predesztinált, viszont ez a párt már jó ideje leszálló ágban van. A közelmúltban ugyan volt egy rövid felfelé ívelő szakasza, amikor is Sheli Yehimovics pártelnök a klasszikus szodiáldemokrata értékek mentén próbálta megújítani a pártot, de őt néhány piszkos trükk segítségével leváltották. Helyét “Buzsi” Herczog foglalta el, a se nem hús, se nem hal, abszolút szürke személyiség, aki még kötéllel sem tudna tömegeket magával ragadni. (Az érdekesség kedvéért megjegyzem, hogy nevetségesen hangzik, hogy a Munkapárt vezetője az ország egyik, ha nem leggazdagabb embere, Izrael legnagyobb ügyvédi irodájának tulajdonosa. Az ilyenre mondják mifelénk, hogy “kőgazdag”.

Ha a tájékozatlan olvasó hírügynökségek által előszeretettel citált izraeli sajtóra támaszkodik, akkor az derül ki számára, hogy Netanjahura a biztos vereség vár. Már csak azért is, mert az egyik sajtómunkás már ki is adta a jelszót: “Bárki, csak ne Netanjahu!”

Ezzel szemben a valóság az, hogy az izraeli társadalom – és különösen a fiatalok – jobbra tart. Hogy mennyire jobbra, az majd a választások után kiderül. (Erre egy jellemző adalék, hogy az utolsó választás során az első szavazók egy jó része a Hazánk Izrael (Israel Béténu) pártra szavazott, amely addig a volt Szovjetunióból bevándoroltak biztos szavazataiból “élt”.)

A választások kimenetelével kapcsolatban van egy nagyon nem elhanyagolható kérdés és ez a választási pártfinanszírozás kérdése. Az utóbbi választások során már voltak e kérdés körül kisebb-nagyobb problémák, de most – amikor a kampány még el sem kezdődött – felmerült az az eddig még nem igazolt gyanú, hogy a Munkapártot közvetett módon a New Israel Fund támogatja. Ahhoz, hogy értsük ennek pikantériáját, tudnunk kell, mi is ez az alapítvány.

A New Israel Fund (NIF), héberül הקרן החדשה לישראל (ha-keren  ha-hadasa l’Israel) egy amerikai bejegyzésű, de Izraelben működő  non-profit szervezet, mely 1979-ben alakult. Ideológiájának fő irányvonala a “demokratikus változások elérése Izraelben”,  “társadalmi igazságosság és egyenlőség minden izraeli számára”, a “társadalmi és gazdasági különbségek elítélése az izraeli társadalmon belül,  különös tekintettel zsidók és arabok viszonylatában”.

A hangzatos ideológia mögött azonban Izraelnek a külvilág szemében történő teljes lejáratása rejlik, amihez az izraeli média egy része és egyéb, szélsőbaloldali, már-már anarchista szervezetek nyújtanak segédkezet, de nem hiányzik a sorból a “Rabbik az Emberi Jogokért” elnevezésű csoportosulás sem.

Hogyan működik mindez a gyakorlatban?

A Ynet-en, a ha-Árezt, melyből az előbbi  ami a második legolvasottabb internetes újságunk, a másodikat már csak a külföldi hírügynökségek jegyzik,  napokig olyan folyamatosan  olyan aktivistákkal készítenek interjúkkal bombázza az olvasókat, melyek az emberek érzelmeit veszik célba, megfűszerezve a miniszterelnök magánéletében való vájkálással és olyan személyére szóló vádaskodásokkal, melyek a bíróság előtt eddig egytől egyig koholt vádnak bizonyultak.

A szervezők a Facebook-ot is igénybe veszik, hamis nézeteik mind szélesebb körben történő terjesztése érdekében. Megtalálható közöttük a “B’tselem”,  a “Békét most” és egyéb újsütetű csoportosulások is, de mindegyik mögött valamilyen formában a NIF áll.

Legfrisebb szerveződésük az “Ifjúság a Negevért”, melyet kevesebb, mint egy ével hoztak létre, ők kifejezetten a nacionalista, szélsőséges  palesztin identitás támogatói.

Az összes résztvevőre jellemző, hogy támogatnak minden Izrael ellenes megmozdulást. Ők azok, akik részt vesznek a palesztinok Nakba felvonulásain, ők azok, akik videó felvevővel látják el a palesztinokat és arra biztatják, hogy minden rendőri-katonai intézkedést vegyenek filmre. Mindezt úgy, hogy közben csak a vak (meg aki nem akarja) nem látja, hogy kifejezetten provokálnak. Ez abból is nyilvánvaló, hogy sokszor előbb vannak jelen és számukat tekintve lényegesen többen,mint egy-egy tüntetés résztvevői, hogy a videót készítő arabok között mindig ugyan azok az arcok tűnnek fel, köztük néhány tizenéves gyerek is. Ez utóbbiak azok, akik köpködik, fizikailag bántalmazzák a fegyveres testület tagjait, a többiek háttérben, csőre töltött fényképező masinával azt a pillanatot várják,a mikor valakinél “elszakad a cérna” – mert azt azonnal filmre lehet venni és teríteni a nagyvilágban. Módszerükhöz kiterjedt és azonnal működésbe lépő háttér kapacitással rendelkeznek, hiszen a filmek, fotók vágva kerülnek nyilvánosságra, gondosan kivágva a provokáció tényét.

Ezek a szervezetek Izraelt folyamatosan rasszista, apartheid államnak állítják be és úgy az ENSZ-ben, mint az EU-ban  nemzetközi beavatkozást sürgetnek.

A New Izrael Fund bevétele különböző nyugati országoktól származik, (arról nincs tudomásom, hogy  izraeli szervezet anyagilag támogatná őket, hacsak tagdíj formájában nem) legaktívabb adományozójuk, Norvégia, Svájc, Hollandia…

A NIF 2012-ben 104.110$ támogatásban részesítette a “Rabbik az Emberi Jogokért” szervezetet, ugyanebben a évben az “Együttélési Fórum”-nak  45.532$ támogatást biztosítottak, akik a svájci külügyminisztériumtól további 109.279$ bevételre tettek szert.

Az “ADALA” = Arab Kisebbségi Jogok Központja Izraelben a NIF-től 356.991$-t, míg különböző külföldi állami szervezetektől 1.948.549 $-t kapott.

A szervezetnek és a hozzá kapcsolódó különféle csoprotosulásoknak már az ideológiája is sántít. Mondom ezt azért, mert Izrael számos hibája ellenére, a térség egyetlen demokráciája, ahol vallásra, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül mindenki választó és egyben választható is. A köztünk élő arabok semmilyen tekintetben nem szenvednek hátrányt, ennek élő bizonyítéka, azok az arab parlamenti képviselők, akik diplomájukat izraeli egyetemen szerezték és annak ellenére, hogy számos Izrael ellenes megmozdulás szervezői, vagy résztvevői, a mai napig a képviselők soraiban találhatók.

Végezetül azt sem hallgathatom el, hogy az utóbbi időszak magyar alijája kapcsán erős a gyanú, hogy jó néhányan élvezik a fenti alapítvány támogatását úgy politikai tevékenységük, mint tanulmányaik során.

07/12/2014