Útközben…

20 júl

Többször belekezdtem, hogy a legutóbbi “béketárgyalások” ismételt kudarcáról, azok miértjéről írjak, de közbe jött a gyilkossággal végződött hármas emberrablás és mindkettőt felülírja a jelenleg zajló katonai akció.

Ez utóbbi minden mozzanatáról bőséges információt nyújtanak a médiák, mely információk részben az alapvető tájékozottság hiányát tükrözik, amelyhez egyes orgánumoknál még az eleve alaphangot megadó Izrael ellenesség (lánykori nevén: antiszemitizmus) is társul.

 

Az alábbiakban kísérletet teszek arra, hogy néhány dolog a helyére kerüljön.

 

A jelenlegi helyzet kialakulásához egyértelműen a Fatah és a Hamasz által létrehozott egységkormány vezetett.

Sokan helyeselték ezt a szövetséget, mondván, hogy a “béketárgyalások”-hoz vezető egyetlen utat jelenti. Már ez a feltevés is hibás, mert a Hamasz alapszabálya eleve kizár minden megegyezést Izraellel és egyetlen, mondhatni fő céljának nem csak az ország eltörlését tekinti, de zsidómentes övezetet is vizionál a térségben. Ugyanakkor a Fatah-ot képviselő Mahmud Abbasz (közismert nevén Abu Mázen) tárgyalópartnerünk a béke elérésében.

Ilyen felállás mellett miért is jött létre az egységkormány?

A Hamasz részéről mindenképpen gazdasági okokból. Kiürült a pénztár, terrorakciókba kezdett, ezzel provokálva Izraelt a válaszlépésre, majd telesírta a világot, hogy az ujjáépítéshez támogatókat találjon. Három hónapja nem tudott fizetést adni az tisztségviselőknek, ugyanis a katari átutalások nem érkeztek meg.

Mahmud Abbasz vállalta, hogy  - belső legitimációja érdekében –  (mandátuma 10 éve lejárt) több, mint 40 ezer tisztségviselő bérét állja. Úgy gondolkozott, hogy ezzel a lépéssel a külvilág felé is a legitim békepartner szerepében tetszeleghet és az ENSZ segítségével – tárgyalások nélkül – eljuthat az államalapításig.

Tervét meghiúsította a gyilkossággal végződött hármas emberrablás, amely már csak azért is kellemetlen volt számára, mert az eset a Palesztin Hatóság  területén történt. Ilyen körülmények között, a külvilág felé nem vállalhatta, hogy az emberrablást, mint legitim lépést jóváhagy, ezért azt nyilvánosan  elítélte és elkezdett kihátrálni a koalícióból.

Így a Hamasz számára tulajdonképpen sikertelenül végződött emberrablás és gyilkosság után változatlanul ott áll fillér nélkül.

Ennek ellenére, először csak a dzsihádlistáknak “engedélyezte” a rakéták indítását Izrael civil lakossága ellen, majd később ő is csatlakozott. Ezzel két legyet akart ütni egy csapásra: Az arab világ felé megerősíteni legitim vezetői szerepét, közben Izraeltől engedményeket kicsikarni.

Számítása nem jött be, ugyanis Izrael két napig még csak nem is válaszolt, az egyedüli védő intézkedés a kipát barzelek (vaskupola rendszer) csatasorba állítása volt, a rakétaeső kivédésére.

A rakéta elhárító pajzs az ismételt rakétázások megindítása óta, amikor is a Hamasz 9 ezer rakétával rendelkezett, elfogott három ezret. Ezer becsapódott. Ebből 8% valamilyen célba talált, a többi u.n. nyitott területen ért földet. Azóta, a mai napig még száz rakétát indított izraeli területre. Megjegyzendő, hogy a rakétaelhárító rendszer 95%-os hatásfokkal üzemel és egy rakéta ára 50 ezer shekel.

 

Az “öntött ólom” nevű katonai akció során (2009) a rakéták legnagyobb részét a Hamasz nyitott területről indította, míg jelenleg – a katyusák kivételével – lakóházak, közintézmények közé telepített kilövő silókból. A silókat összekötő kiszolgáló alagutak pedig a házak alatt húzódnak. Ebből egyértelműen látszik, hogy az övezetbe bejuttatott építőanyag jó része ezek építésére, illetve a Hamasz vezetők bunkereinek kialakíátsára szoltált. Ez utóbbiak is lakóházak alatt találhatók és azt is tudni lehet, hogy a Hamasz vezetők a gázai Shifa kórház alatt bujkálnak.

A katonai akció alatt eddig három, pár óra időtatamú tűzszünet lépett életbe. Mindhárom abból a célból, hogy a civil lakosság részére a humanitárius okokból indokolt élelmiszer, egyéb fogyasztási cikkek az övezetbe kerüljenek. Izrael mindhárom esetben tartotta magát a megállapodáshoz azzal, hogy amennyiben a Hamasz azt megszegi, részünkről is tárgytalan. Mindhárom alkalommal megszegte!

 

Mint ilyen esetekben szokásos, különböző országok érzik az elhivatottságot a tűzszünet tető alá hozására. Legutóbb Katar, Törökország és az USA jelentkezett, de az egyetlen, aki ennek érvényt is tud szerezni, az Egyiptom. Ők ennek eleget is tettek – volna, de a Hamasz a feltételekre oda sem figyelve, csípőből elutasította. Majd egy 10 pontos diktátumot nyújtott be, melyben a tűzszünet realizálásának feltételeként  olyan követelésekkel lépett fel, amit Egyiptom  (de más, józanul gondolkodó állam sem) nem tud és nem is akar teljesíteni. Szerepelt a követelések között az egyiptomi határok megnyitása személy -és áruforgalom előtt, repülőtér építése a gázai övezetben…

Mindezt úgy, hogy Egyiptom nem csak a határt zárta le hermetikusan, de az összes csempész alagutat is felszámolta – vagy berobbantotta, vagy vízzel árasztotta el.

A tűzszünet közvetítésében vállalt szerepének visszautasítását már csak azért sem fogja elfelejteni, mert a keleti ember számára a kavodot, a “tiszteletet” nem megadni, nagyobb sértés a hátbatámadásnál is. Nem beszélve arról, hogy a körzeti hegemóniát tekintve Törökország riválisa. (A törököket az USA akarta behozni a játékba.)

Izraelnek és Egyiptomnak közös érdeke, hogy egyikük se kényszerüljön felügyeletet gyakorolni a gázai övezet fölött. Egy meggyengült Hamasz az érdek, aki továbbra is irányítja Gázát, ugyanis a Hamasz eltörlése után csak a dzsihád, vagy még rosszabb jöhet. Nem szabad elfeledkezni, hogy az ISIS már most is Jordánia határait döngeti.

Természetesen a civil áldozat mindkét oldalon áldozat. Ha Izrael nem így gondolná, akkor a légi akciót nem egészítette volna ki szárazföldivel. Erre elsősorban azért van szükség, – bár ez a részünkről is súlyos emberveszteséggel jár  - mert gyakorlatilag egész Gáza és Izrael határán alagútrendszer húzódik, melynek felderítése csak lépésről lépésre lehetséges. Ezek az alagutak szolgálnak az emberrablások lebonyolítására. A szombaton meghalt két katonánk (ז”ל) is ennek esett áldozatul, amikor az egyik ilyen alagútból kibújó terroristák tüzet nyitottak a dzsipjükre. Miután a terroristákat likvidálták, testükön több pár bilincset és altató injekciókat találtak.

Nem kívánom részleteiben ismertetni, – mert mindenki tisztában van vele – hogy a világ mely részein folynak jelenleg is, évek óta húzódó katonai villongások, csak némi fejcsóválással veszem tudomásul, hogy a “művelt” Nyugatot egyedül Izrael védekezése zavarja, holott például Szíriában naponta többen halnak meg, mint Gázában a katonai akció kezdete óta összesen.

 

Amit viszont nyomatékosítani szeretnék az az, hogy Izrael a nemzetközi jogon- a civil lakosság védelme háborús helyzetben – magasan felül emelkedett azzal, hogy a polgári lakosság védelme érdekében figyelmeztető röplapokat szór le, hangosbeszélőn keresztül jelzi, mikor, melyik körzetben végez légi akciót. Ezen túlmenően a célpont lerombolása előtt figyelmeztető lövéseket ad le és 15 perc várakozási idő után hajtja végre az akciót.

Ehhez a körültekintéshez a nemzetközi hadijognak még fel kell nőnie!

 

És a végére hagytam a humanitárius segítségnyújtásnak azt az elemét, amelyet szintén nem tárgyal a nemzetközi hadijog. Nevezetesen azt, hogy a mai napon Izrael tábori kórházat állított fel  Erez határátkelőnél, Gáza civil lakosságának orvosi ellátására. Ezzel nem kis mértékben veszélyeztetve az ott tevékenykedő orvosok, ápolók és kiszolgáló személyzet testi épségét.

 

2014. július 20.

Ébredj Európa!

29 máj

Mirjám és Imánuel ז”ל , az 50-es éveikben járó izraeli házaspár , brüsszeli társasutazáson vett részt, ahol az ottani Zsidó Múzeum bejáratában terrorista támadás végzett velük.  Két – 15 és 16 éves – lánygyermek maradt szülők nélkül.  A támadásnak még két halálos áldozata  van.

Nem ez az első antiszemita indíttatású merénylet Belgiumban és tartani lehet tőle, hogy nem is az utolsó. Az elsőre 1979 Pészachján került sor, amikor is három palesztin a brüsszeli repülőtér ellen intézett támadást.  A pillanatnyilag utolsó, a már említett házaspár. Tudott, hogy a két időpont között is történtek incidensek. És nyilvánvaló, hogy voltak olyanok amelyek nem kerültek nyilvánosságra. Talán azért, mert fajsúlya miatt a sértett nem tett feljelentést, de az sem lehetetlen, hogy a rendőri szervek tekintettek el a kivizsgálástól.

A brüsszeli merényletet követő napon Párizs külvárosában  támadtak meg két testvért, akik az esti imára igyekeztek.

Belgiumban 34 ezer zsidó él, ez a lakosság 0,3%-a. Azonban ez az elenyésző szám is elegendő, hogy az ország antiszemita indíttatású terrorcselekmények célpontjává váljon. Míg 2010-ben a rendőrséghez érkezett bejelentések száma 57 volt, addig 2011-ben 62, 2013-ban pedig 88.

Franciaországban él Európa legnagyobb zsidó közössége, hozzávetőlegesen 600 ezer fő. A  2011-ben bejelentett  389 eset a következő évben 614-re emelkedett. Nyilván ennek “köszönhető”, hogy Izrael utcáin egyre több francia beszédet lehet hallani. A francia zsidók Izraelbe történő hazatérése akkor is megugrott, amikor Muhammad Merah, a Toulouse-i gyilkos vérfürdőt rendezett a zsidó iskola előtt és válogatás nélkül ölt gyereket, felnőttet.

Az utóbbi időkben a muzulmán elkövetők körében “divattá” vált az esemény videofelvételen történő megörökítése – ami  egyértelmű bizonyíték arra, hogy a gyilkos előre megfontolt szándékkal, ép elmével követi el tettét. (Már amennyiben a terrorista elméjét épnek tekintjük.)

Számos, nemrég  készült felmérés szerint Európa szerte növekvő tendenciát mutat az antiszemitizmus, melynek modern megjelenési formája az Izrael-ellenesség, az anti-cionizmus.  Véleményem szerint, ehhez nem is szükséges mélyreható kutatásokat végezni, elegendő a napi hírek, az azok alatt található “hozzászólások”  áttekintése.

Igen, így idézőjelbe téve, mert milyen tudással, milyen vitakészséggel rendelkezik az az egyén, aki magáévá teszi, sőt hirdeti azt az abszurd álláspontot, hogy Izrael népirtást végez a palesztinok között, vagy hogy Izrael apartheid állam!? Nem beszélve arról, hogy ezen személyek a cionizmust úgy használják szitokszóként, hogy valódi jelentéséről fogalmuk sincs.

Ők a zsigeri antiszemiták, rosszabb esetben a populista elit megvezetettjei.

Itt kell megjegyezni (és ezzel egyúttal szét is választani) a palesztin helyzetet az európai muzulmánoktól.

Mivel jelen írásnak elsősorban az európai helyzet a témája, a palesztinokról érintőlegesen csak annyit, amennyi az Izraelt kritizálók szájából nap mint nap elhangzik

Nincs nap, hogy ne vetnék szemére az országnak, hogy megszálló, hogy  elnyomó, hogy az egyetlen felelős a jelenlegi helyzetért. És ez a kritika nem csak a sarki kocsmák törzsközönségétől  - bár a színvonal sokszor kísérteties azonosságot mutat –  származik. Ehhez a sakálkórushoz csatlakozott az európai sajtó túlnyomó része is, nem beszélve a hivatásos politikusok karrierépítő manipulációiról, melyhez esetenként még állami támogatást is kapnak.

De talán közelebb járok az igazsághoz, ha első helyen a politikusokat, közéleti személyiségeket említem, majd a megélhetési sajtómunkásokat és csak utolsó sorban a hozzájuk csatlakozó,  az önálló gondolkodást mellőző tömeget.

A palesztinok között végzett “népirtásról” csak annyit, hogy ideje lenne felismerni: Izrael nem a palesztinok ellen harcol, hanem a terroristák ellen!!!  Márpedig aki békés otthonokban hidegvérrel kiírt egy fél családot, az terrorista még akkor is, ha a Palesztin Hatóság – az európai adófizetők pénzén – hősként ünnepli.

Ami pedig az apartheid illeti, legalább az értelmező szótárban utána lehetne nézni, a szó jelentésének. Mert kérdezem én, micsoda apartheid állam az, ahol a fogbeültetést végző szájsebész arab, ahol a rendelőkben arab asszisztens veszi le a vért, ahol az ABC igazgatója arab… és nem utolsó sorban, ahol arab ( szám szerint 11) képviselők ülnek a Kneszetben. (Megjegyzem még azok is, akik számos alkalommal személyesen vettnek részt Izrael ellenes megmozdulásokon.) És itt kell még megemlíteni a szíriai polgárháború azon pár száz sérültjét, akik izraeli kórházakban kaptak, vagy éppen ebben a pillanatban kapnak ápolást, az állam, vagyis az izraeli adófizetők költségén!

Visszatérve Európára, ott sem feltételezhető, hogy minden muzulmán terrorista, hiszen a többség nem akar mást, mint eltartani a családját és magasabb szintű oktatást biztosítani a gyerekeinek, mint azt tehette születési helyén. A nagy számok törvénye alapján viszont nem kizárható terroristák beépülése a közösségbe – és erre, ha Európa nincs elfoglalva a hagyományos antiszemitizmusával – gondolni kellett volna.

Érthetetlen, hogy a külvilág még ma sem jutott el a gondolkodásnak arra a fokára, hogy a terrorizmus nem áll meg Izrael határain.

Azt hiszem nem kell nagyon kiemelni sem Belgiumot, sem Franciaországot a többi európai ország közül, ha az utóbbi évek Izrael-ellenes megnyilatkozásait akarjuk vizsgálni. Vannak még dobogós helyezettek! Olyanok, ahol nem lehet a nagy számú muzulmán bevándorló jelenlétével  magyarázni a mára kialakult antiszemita, anti-izraeli nézetek tömeges térhódítását.

Sajnálatos módon megállapítható, hogy 70 évvel a holocaust után, Európa ismét veszélyes hely a zsidók számára.

Elképesztő, hogy Európa 400 millió polgárából 150 millió valamilyen szinten azonosul az antiszemitizmus eszméjével, illetve minden bajok forrásának a zsidókat és Izrael államot tekinti.

Így még azon sem lehet csodálkozni, hogy Muhammad Merah mára hőssé válhatott.

Bár belgiumi és franciaországi történések adták írásom apropóját, nem lehet elhallgatni, hogy hasonló esetek bárhol Európában előfordulhatnak.  

Így nagyon is elérkezett az idő, hogy Európa önvizsgálatot tartson annak feltárására, hogyan is lehetséges, hogy a 21. században  akár a szélsőséges iszlám, akár a jobboldali szélsőségesek sugallatára az antiszemitizmus ismét szárnyat bontson és az utóbbiak retorikája a vészkorszakot közvetlenül megelőző időket idézze.

Számos esetben szögezik nekem a kérdést: Izraelt nem lehet bírálni? Természetesen lehet, azonban –  mint minden bírálatnak – valós tényeken kellene alapulnia. Az éremnek ugyanis két oldala van és amennyiben a bírálat egyoldalú, a bíráló elveszti hitelességét. De ez a kisebb baj. A nagyobb, a megmásíthatatlan – az ár, az a súlyos ár, amit a fenti esetek is bizonyítanak.

Antiszemitizmus mindig is volt és mindig is lesz – csak az ürügy változik. Ma az ürügy Izrael maga!

Ugyanakkor az antiszemitizmus nem Izrael és még csak nem is a diaszpóra zsidóságának a baja!

A megoldás az európai országok kormányainak kezében van. Kűzdeniük kell az antiszemitizmus ellen ahelyett, hogy olajat öntenek a tűzre és úgy állítják be Izraelt, mint a sátánt.

Ébrendj Európa! Az igazi sátán köztetek él! A bumeráng visszaüt és nem Izraelt kaszálja el!!!

2014. május 29.

 

Újraírni a történelmet…

19 máj

Mielőtt mondandóm lényegi részére rátérnék,  tisztázni kell az összefüggést Palesztina, mint földrajzi egység és a magukat ma “palesztinnak” vallók között.

Az összefüggés nem több, mint hogy Palesztina a nevét a filiszteusokról kapta és a ma “palesztinjai” a földrajzi egységről nevezték el magukat. Ugyanakkor tény, hogy sem kulturális, sem nyelvi, vallási, sem vérségi kapcsolatuk nincs a filiszteusokkal.

Történelmi tény, hogy Palesztina 1516-tól az Oszmán Birodalom része, majd az I. világháború és 1947 között angol gyarmat. Ebből egyenesen következik, hogy a terület soha nem volt “ősi palesztin föld”.

Az itt élő arabok még Izrael állam megalakulásakor sem nevezték magukat “palesztin népnek”. Ahogy az államalapítás előtt a zsidók is palesztinai zsidók, a keresztények pedig palesztinai keresztények voltak, úgy az itt élő arabok palesztinai arabok. A “palesztin nép” fogalmát  a ‘70-es években Arafat honosította meg – és ezzel kezdetét vette a történelem hamisítás, melyet napjainkra csúcsra járattak.

 

Saib Erekat a “béketárgyalások”-on  résztvevő palesztin küldöttség vezetője nemrégiben Münchenben kijelentette Cipi Livni (az izraeli küldöttség vezetője) előtt, hogy ő és családja a kánaáni őslakók leszármazottja és  már 3000 évvel az előtt Jerikóban éltek , hogy a zsidók odaérkeztek volna Jehoshua Ben Nun vezetésével.

Az évek óta tartó “palesztin” agymosás eredménye, hogy vannak, akik nem csak kánaáni ősökkel rendelkeznek, de egyenesen a filiszteusoktól (tengeri nép, amley az i.e. 12. században érkezett a területre, valószínűleg az Égei tenger felől) származtatják magukat.

Azt állítják, hogy már sok ezer évvel a zsidók ide érkezése előtt itt éltek, tehát a zsidók a hódítók és ők az őslakosok. Így válnak a kánaáni őslakosok arabokká, Jézus palesztinná, aki az iszlámot terjesztette és nem a kereszténységet. És különben is, Jézus eredetileg nem is zsidó, hanem muzulmán volt.

 

Azoknak, akik mindezt elhiszik – és nincsenek kevesen – csak ajánlani lehet az internetet, ahol számos olyan írás olvasható, melyben a “palesztinok”, illetve izraeli arabok családjainak történetét ismerhetjük meg és amelyekből egyértelműen kitűnik, hogy gyökereik egészen máshol vannak. Nem egy esetben családnevük is származási helyükre utal.

Kfar Kaszem lakója az az asszony, aki az egyik izraeli kereskedelmi televízió “mesterszakács” vetélkedőjén vett részt, ahol a “koshari” nevű,  rizsből és lencséből készült fogást, mint hagyományos egyiptomi ételt mutatta be és elmondta, hogy családja Egyiptomból, El-Fayoumból származik. Az asszony családneve, Fayoumi.

Ha a szükség, vagy az érdek úgy kívánja, még a Hamasz belügyminisztere is kiadja családja származási helyét. Fathi Hammad 2012-ben Gázából a következő szavakkal fordult Egyiptomhoz. “Amikor segítségért fordulunk hozzátok, hogy folytathassuk a dzsihádot,  (szent háború) akkor a testvéreinkhez fordulunk, hiszen minden palesztin, akár Gázából, akár bárhonnan Palesztina területéről bizonyítani tudja, hogy arab gyökerekkel rendelkezik. Jött akár  Szaudi Arábiából, akár Jemenből… Mi vérrokonok vagyunk. Az én családom egyik fele egyiptomi és itt Gázában több, mint harminc család viseli az Al-Maszri (egyiptomi) nevet. A palesztinok egyik fele Egyiptomból, másik fele Szaudiából érkezett… Mi egyiptomiak vagyunk, mi arabok vagyunk, mi muzulmánok vagyunk.”

 

Nemrég jelent meg héber nyelven Benedict Anderson “Kitalált népek” c. könyve, amelyhez az előszót egy izraeli keresztény arab, Azmi Bishara írta. Bisharáról érdemes tudni, hogy a BALAD nevű arab nacionalista párt alapítója, volt kneszet képviselő, akivel szemben a második libanoni háború idején a Hezbollah számára történt kémkedés gyanúja merült fel. Jobbnak látta elhagyni az országot és jelenleg Katarban él.

Az általa leírtak figyelmet érdemelnek: “A modern arab nacionalizmus, ugyan úgy, mint más népi nacionalizmus, a 19. században alakult ki. Az arabok azonban úgy érzik, hogy ez levon az értékükből és ezért az arabul beszélő népek történelmét, arab nacionalista történelemmé változtatják, amely az iszlám keletkezése előtti időktől napjainkig tart. A palesztin nacionalista mozgalom, hogy versenyre keljen a cionizmussal, a palesztin népet a kánaániaktól származtatja, akik már a zsidó törzsek előtt itt éltek.”

 

Nem tudom, hogy mielőtt Bishara ezt az előszót megírta, ismerte-e Anthony D. Smith (1939-) brit szociológus munkásságát, akinek szakterülete a nacionalizmus, de ő a nemzeti önazonosság építésének kétféle módját említi. Az egyik, amikor ez a történelmi események és a kultúrtörténet felhasználásával történik, a másik – amikor ezek nem állnak rendelkezésre – a tények kitalálásával.

Hasonlóan fogalmaz Yitzhak Reiter professzor (1952-) politológus, az jeruzsálemi Héber Egyetem tanára, az ashkeloni egyetem Politikatudományi Tanszékének vezetője a “Jeruzsálemtől Mekkába és vissza” c. könyv szerzője is.  Szerinte a történelem időnként pontatlan, szélsőséges esetekben pedig kitaláció.

És még egy példa: Jeruzsálem Óvárosában lévő mughrabi negyed, amely arra utal, hogy lakói a maghreb országaiból érkeztek (Mellesleg legtöbbjük nem közvetlenül az anyaországból érkezett, hanem Mekkából hazatérőben ragadt itt, ahol munkát találtak. Az itt élő zsidók őrként alkalmazták őket.

 

A görcsös igyekezet,  amivel a “palesztin nép”  szinte kényszeresen bizonyítani kívánja, hogy Palesztina ősi palesztin föld, mára már az oktatásba is beszivárgott és a legfogékonyabb korosztály között szedi áldozatát és generációkon át a gyűlölet gerjesztője. A Palesztin Hatóság területén használatos, második osztályos tankönyvből a kisiskolások azt tanulják, hogy  “az arab kánaániak voltak az elsők, akik Palesztina területén éltek” – mindenki más megszálló. A tanárok számára kiadott kézikönyv az óra célját a következőkben határozza meg: “Cél, hogy a tanulók összekapcsolják Palesztinát az itt élt kánaániakkal”. A Hetedik osztályos tankönyv szerint: “A palesztin kánaániak találták fel az abc-t”…

Hogy mi a célja a történelem megmásításának, érthető! Nem érthető viszont a felvevő közeg, mely világviszonylatban elég széles skálán mozog. Bár… belegondolva mégis érteni vélem.

2014. május 19.

 

 

Ultra-ortodoxok és a katonaság Izraelben

4 márc

 

Az idén már két alkalommal hozta lázba a világot az az izraeli hír, mely az ultra- ortodox  (továbbiakban: haredi) lakosság katonai szolgálatba történő bevonásával kapcsolatos törvény-tervezet vitáját ismerteti.

A távirati irodák pár soros összefoglalója nem alkalmas arra, hogy az olvasót objektíven tájékoztassa  olyan történésről, aminek megléte gyakorlatilag az állammal egyidős és valljuk be, a külvilág számára legfeljebb a “színes” rovatban van helye. Ha másért nem, hát azért, mert kizárólag Izrael belügye. Amennyiben az erről szóló híradás mégis a “külföld” rovatban kap helyet, feltételezhető az ismeretterjesztési szándék, ehhez azonban – meglátásom szerint – a hírközlő szervek munkatársainak, a témában publikáló újságíróknak a tárgyi tudása hagy némi kívánnivalót maga után. Ezért fordulhat elő az általánosítás és még jó, ha “csak” az egész haredi réteget és nem Izrael teljes vallásos zsidó lakosságát érinti a megbélyegzés. Egyes publikációk már odáig mennek a téma fejtegetésében, hogy a hadkötelezettség kiterjesztése csak az első lépés a status quo teljes felszámolásához. Mindezt a jelenlegi kormány  “vívmányának” tekintik és összefüggésbe hozzák azzal a ténnyel, hogy abban hosszú idő óta először nem kaptak helyet a haredi párt képviselői.

Mind szinte minden esetben, amikor a zsidóságot érintő valamely kérdés kerül szóba, vissza kell kanyarodnunk a kezdetekhez. Nem véletlen a vicc a két zsidó találkozásáról, ahol is egyikük felteszi a kérdést: – mi újság felétek? Mire a másik: – azt se  tudom, hol kezdjem? Erre  jön a frappáns és tipikus zsidó válasz: – מברשית (miberesit)  “a kezdetektől” ( ami Mózes – I. könyvére utal)

Teljesen természetes igény volt, hogy a II. Világháború feldúlta Európa, a nagyhírű európai jesivák és növendékeik, tanáraik megsemmisítése arra késztette az újonnan alakult Izrael államot, hogy a maroknyi megmaradtaknak biztosítsa a legzavartalanabb elmélyülést a Tóra és magyarázatainak tanulmányozásában. Röviden, a vallás továbbvitelében. Tehát az egész jesiva “ügy” David Ben-Gurion-nal kezdődött. Az ő idejében született törvényi szabályozás a jesiva növendékek jogállásáról. E törvény  értelmében mentesülnek – többek között – a katonai szolgálat alól, tanulmányi idejük munkaviszonynak számít, erre az időre állami támogatást élveznek a jesivát fenntartó alapítványi hozzájárulások kiegészítése-képpen. Tárgyi időszakban összesen 400(!) fiatalról volt szó, ők az akkori 600 ezer fős zsidó lakosság 0,07%-át jelentették.

A köztes állomásokat nem említve, 2011. év végén a különböző szintű jesivákban tanulók létszáma elérte a138.249 főt. (A haredi lakosság a zsidó népesség 8%-át adja, ami 2010. végén 615.000 főt jelent.)

Az az általánosítás, hogy ezek mindegyike megtagadná a katonai szolgálatot, illetve megkérdőjelezné Izrael állam létjogosultságot, nem állja meg a helyét. Már csak azért sem, mert például a Guri haszidok egy jó része eddig is teljesített katonai szolgálatot.

Az ultra-ortodoxia képviselői megtalálhatók úgy a keleti (szefárd) mint az askenáz (elsősorban kelet-európai) és haszid  közösségekben. Ez utóbbiaknál lényegesen nagyobb az előfordulás. Ortodoxnak lenni a vallási előirások szó szeinti betartását jelenti, míg az “ultra” jelző ezek mindenáron való túlteljesítését. Közösségükre jellemző, hogy az állam törvényeit nem, vagy csak annyiban tartják be, amennyit abból a követett rabbijuk jóváhagy. Ebből adódóan még a haredi közösségen belül is lényeges eltérésekkel találkozunk.

A haredi közösségi vezetők “aggodalma” a sorozási kötelezettség kérdésében túlzó és több ponton is sántít. Részben azért, mert ebben a valós számban szerepelnek az izraeli állampolgársággal nem rendelkező növendékek (akikre értelem szerűen nem vonatkozik az állammal szembeni tehervállalás) csakúgy, mint azok, akik esetében nem kétséges a katonai szolgálat vállalása, de a szám tartalmazza a “túlkoros”, illetve “sok gyerekes” jesiva hallgatókat is. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy az állam nem rendelkezik arról, – nem is teheti, hiszen a felvevő közeg a katonaság – hogy az érintett korosztály minden egyes tagját ki kell vonni az eddig megszokott élet-keretei közül. Vagyis a sorozás nem egyenlő a bevonulással.

A kül -és belföldön egyaránt elhangzó kijelentés, hogy a jelenlegi kormánykoalíció “haredi ellenes”, nem állja meg a helyét, mert a társadalmi feszültség – tegyük hozzá, jogos feszülstég – feloldására már korábban is történtek lépések, de ezek nem hozták meg a várt eredményt. Többek között ezért is érthetetlen, hogy néhány európai ország és az USA egyes ortodox közössége tiltakozó nagygyűlések keretében mond ítéletet Izrael felett, holott a törvény rájuk nem vonatkozik, mivel a jesiva növndékek “ügye” kizárólag izraeli probléma. Az meg már egyenesen a vicc kategóriájába tartozik, hogy egyes vallási vezetők az izraeli haredi réteget az ország elhagyására szólítják fel.

Nevetséges, mert a katonai kötelezettség ellen fellépő Izraelen kívül élő közösségek tagjai, miután “jól kitüntették” magukat, szépen elvonulnak megkeresni a létfenntartáshoz szükséges pénzmagot. Tehát dolgoznak, jövedelmük után adót fizetnek és minden egyéb területen betartják az adott ország törvényeit.

Ha ez így van, miért okoz gondot pont Izraelben?

Itt megint csak vissza kell térni a háborút megelőző időszakhoz, amikor is az európai, méltán nagy hírnevet szerzett európai jesivák hallgatói az arra legérdemesebbek közül kerültek ki. Egyszerű példa, ami jól tükrözi az akkori helyzetet: A vallási közösségek adományai tették lehetővé egy-egy kiválasztott fiatal számára, hogy élethivatásul a Tóra tanulmányozását válassza. Röviden, tanulmányaikat a közösség fizette és amikor egy ilyen fiatal házasságra lépett, a házassági szerződés egyik pontjaként szerepelt, hogy a leendő após ezt a kötelezettséget átvállalja.

Ezzel szemben Izraelben a jesivák gombamódra szaporodtak és – tisztelet a kivételnek  - az állomány úgy  tanári, mint tanulói szinten, egyes jesivák tekintetében –  felhígult. Ebben a kérdésben, mint szinte minden másban is, az általánosítás nem helyénvaló, mert nem tükrözi a valóságot. Igenis meg kell említeni, hogy vannak minden korosztály számára kiváló jesiváink, de mellettük azokról is szót kell ejteni, amelyek azon kívül, hogy egy bizonyos réteg gyűjtőhelyét képezik,  még a vallási élethez sem járulnak semmivel  hozzá.

Míg az előbbiekből kikerülők felsőfokú intézményekben folytatják tovább tanulmányaikat és végső soron egyformán jól helyt tudnak állni úgy vallási, mint szakmai téren, az utóbbiaknál nem ritka a nyugdíj korú “bocher”, akinek fő ténykedése kimerül az adomány gyűjtésben.

Megjegyzem, hogy vannak Izraelben olyan haredi közösségek, melyek eleve nem ismerik el a modern zsidó államot. Létrehozását nem tartják legitimnek, felfogásuk szerint a Messiás eljövetele, a Templom újbóli felépítése az egyetlen elfogadható út az új államalapításhoz. A jelenleg  tárgyalt közösség azonban nem ebbe a kategóriába tartozik, képviselőik a Kneszetben ülnek.

Konkrétan arról van szó, hogy az államnak, illetve az államon keresztül az adófizető polgároknak elegük lett abból, hogy a haredi világot  élete végéig eltartsa. Egy társadalmon belül vannak jogok és kötelességek. (Megjegyzem, hogy sem ebben, sem más esetekben nem értek egyet azzal, hogy a jogok előbbre valók a kötelességnél.) Demokráciák jellemzője az állampolgárok egyenlő elbírálása, márpedig ennek szerves tartozéka a rájuk rótt kötelességek egyenlő elosztása is.

A katonai behívó, illetve a sorozáson való részvétel  azonban nem haredi ellenes cselekedet még akkor sem, ha vezetőik így  akarják beállítani. Mivel az ultra-ortodox jesivák többségében – ellentétben az u.n. kipa szrugás jesivák döntő többségével – egyszerűen még nyomokban sem képezi a tananyag részét közismereti tárgy, az  ebből és a nyelvtudás hiányából adódó hátrány az ott tanulók munkábaállásának lehetőségét a nullával  teszi egyenlővé. Ez a  tény ismételten csak az adófizetők plusz tehervállalását eredményezi,  mivel ezekben a családokban nem ritka a 8-10 gyerek és mivel Izraelben az alapfokú egészségügyi ellátás alanyi jogon jár, nem csak a “családfő” eltartásáról van szó. Nem beszélve egyéb, a nagycsaládosokat megillető juttatásokról. A haredi társadalmon belüli, a témában érintett csoport gyakorlatilag az államkasszából – és ismétlem, ezzel az adófizető polgárok zsebéből – csak kivesz és a társadalom most jutott el arra a pontra, hogy már nem csak halad ad, de a halfogás mesterségét is igyekszik megtanítani.

Annak ellenére, hogy közülük számosan vannak, akik kenyérkereső foglalkozást űznek, erről  a rétegről összességében mégis elmondható,  hogy a társadalom többi rétegétől szinte teljesen elszigetelten, saját maguk által kialakított gettókban,  elképesztő szegénységben élnek. A többség fő jövedelmi forrása a társadalombiztosítástól (ahova egy fillért nem fizetnek) átutalt családi pótlék és a  jesivától kapott “fizetés”. Ezen felül minden olyan kedvezmény, amely az adófizetőket is megilleti bizonyos számú gyermek felett.

Ismétlem tehát, a katonai kötelezettségvállalás kiterjesztése nemhogy haredi ellenes, de kifejezetten gyerek -és családbarát intézkedés első lépése. Ugyanis az a fiatal, aki bevonul a hadseregbe, egy addig számára teljesen ismeretlen világot fedezhet fel, ahol tanulásra, szakma-szerzésre is lehetősége van. A katonai szolgálat alatt megszerzett tudásával már munkát vállalhat és nem szorul mások adományára…

Itt közbe kell vetnem, hogy a katonai szolgálat nem jelent feltétlen fegyveres szolgálatot, már eddig is bevett szokás, hogy vallásos fiúk (de leginkább a lányok) polgári területen, tevékenykednek.

Tulajdonképpen az állam nagy fába vágta a fejszéjét ezzel a lépéssel, nem lesz könnyű feladat végrehajtani az elképzelést.

 

2013. július 16.

 

A témával kapcsolatos észrevételeim rögzítésének felfüggesztését a fenti dátum jelzi, mely mellé azt a privát megjegyzést fűztem, hogy “a törvény életbe lépésekor folytatandó”!

 

Bár törvény még nem született, a téma újbóli hírértékét a napokban Jeruzsálemben lezajlott tüntetés adja.
2130220639.jpg

kép forrása:  Google

 

A tüntetés a haredi lakosság sorozása ellen irányult,  amely számomra azért érthetetlen, mert a törvénytervezet jelenlegi formájában az ultra-ortodoxok eddigi életmódjában semmiféle változást nem eredményez. Nagyjából és egészében azt lehet mondani. hogy a törvény kezdeményezői habosítják a semmit!

Ez utóbbit annál is inkább le merem írni, mert egyetlen törvény ezt a problémát nem oldja meg. Árfogó törvényekre van szükség, olyanokra, melyek egyrészt ösztönzőleg hatnak a haredi fiatalokra, amelyek egy elfogadható jövőképet is felvázolnak számukra.

Ezzel együtt a juttatások eddigi rendjén  fokozatosan változtatni kell, de a csökkentésnek mindenképpen az ésszerűség keretein belül kell maradnia. Ennek érdekében az irányelveket nagyon pontosan körül kell határolni és a jesivák működését egyesével vizsgálni szükséges.
A probléma az, hogy a még el sem fogadott törvényt mindkét oldal politikai haszonszerzésre használja és pillanatnyi állás szerint a hozadéka nem kevesebb, mint a vallásos és a vallást nem tartó rétegek egymásnak ugrasztása.

Tény, – mint ahogy azt a bevezető részben is írtam – hogy ilyen számú tömeget egyetlen társadalom sem tud eltartani és erre nem is kötelezhető. Ugyanakkor tény az is, hogy a vallás továbbvitele, hagyományaink átörökítése az ő kezükben van.

 

Egy biztos! A változáshoz hosszú idő szükséges és az, hogy a haredi lakosságra – mégha időlegesen is –  kaftán helyett  katonai mundért húzunk, a fejekben lezajló változást nem segítjük elő.  L.:“ Furkósbottal EURÓPÁBA?”(szerkesztette: Szvák Gyula, 1989. – Új Géniusz). A könyv szemléletesen mutatja be, hogyan próbálta  I. (nagy) Péter cár erőszakkal rákényszeríteni (elsősorban az uralkodó osztályra)  az európai viselkedést, a európai gondolkodást.

Hogy milyen sikerrel, azt most láthatjuk Ukrajnában.

2014. március  4.

 

Drúzok Izraelben

24 feb

Az iszlám gyökerű vallási közösségnek világszerte mintegy másfél millió tagja van, ebből 120 ezer él Izraelben és közülük 118 ezer izraeli állampolgár.

A 10. században Hamza ibn Ali, perzsa misszionárius által Kairóban alapított vallási közösség az iszlám síita szárnyából alakult. Eredetileg Libanonban éltek, onnan települtek át részben Szíriába, részben Izraelbe.

Mivel az eredetileg fanatikus muszlemek tanításait a kalifátus nemcsak, hogy nem fogadta el, de üldözte is, a drúzok kénytelenek voltak Libanon hegyei közé menekülni és feladni missziós tevékenységüket. Ettől az időtől (1043) szigorúan zárt közösségben élnek, tagjai a vallást nem hagyhatják el, idegen a vallásukat nem veheti fel és számukra tilos a közösségen kívüli házasságkötés.

Egynejűségben élnek, viszont a nőnek is joga van a választáshoz csakúgy, mint az esetleges válás kezdeményezéséhez.

Vallási rendszerük a külvilág számára nem hozzáférhető,  szent irataikat is csak a közösség tagjai tanulmányozhatják.

Mélyen hisznek a lélekvándorlásban, de eltérően a buddhizmustól azt tanítják, hogy a lélek csak emberbe költözhet és a lélekvándorlás csak hétszer ismétlődhet.

Arról, hogy a drúz közösség mennyire érintetlenül őrzi genetikai vonalát, az izraeli genetikai központ felméréséből szerezhettünk tudomást. Húsz izraeli drúz faluban végeztek DNS-vizsgálatot, aminek során 310 család vérmintái alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az átörökítés női ágon történik, az azonos DNS-hordozói minden esetben anya-lány vonalon voltak kimutathatók. Zárt világuk egyik jellemzője, hogy a vizsgálatba bevont  310 családban 208 azonos családnévvel találkoztak.

A drúzoknak soha önálló hazájuk nem volt, a mai napig mindenütt kisebbségben élnek, ugyanakkor hitük azt diktálja, hogy a befogadó országhoz feltétlen hűséggel tartoznak. Ők úgy fogalmaznak, hogy “vérszerződésben” állnak a nekik otthont adó nemzettel.

Izraelben a drúzok teljes jogú állampolgárok, nem egy közülük komoly katonai, politikusi pályán szerzett hírnevet közösségének.  Nem számít kivételes esetnek körükben az egyetemi végzettségű, vagy  magasan kvalifikált szakmával rendelkező  személy sem.  Mivel az izraeli hadseregben katonai szolgálatot teljesítenek, leszerelés után szívesen alkalmazzák őket biztonsági őrként az ország egész területén. Ez azzal is együtt jár, hogy  lakóhelyük nem egyszer igen távol esik szolgálati helyüktől. Állomáshelyükön mindenütt biztosítanak számukra lakhatást, ők pedig úgy oldják meg a “családlátogatást”, hogy az egy hónapra előírt óraszámot összevonva dolgozzák le, majd hazautaznak falujukba.

Ugyanakkor, mint érdekesség megemlíthető,  a Golán-fennsíkon élő drúzok kivétel nélküli lojalitása Szíriához.

A drúzokkal kapcsolatos személyes tapasztalatom, hogy végtelenül vendégszeretőek,  jó társalgók, de ahhoz, hogy valamennyire is betekintést nyerhessünk az életükbe,  hagyni kell mesélni őket, de még véletlenül sem szabad az életvitelükkel kapcsolatos nyílt kérdéseket feltenni. Ha mégis elkövetjük ezt a tapintatlanságot, azonnal hallgatásba burkolódznak.

Közel 20 éves ismeretség kellett ahhoz, hogy legalább felszínes betekintést szerezzek a közösség életéről.

Informátorom nem gyakorolja a vallást, annyit azonban elmondott, ahhoz, hogy valakiből vallási vezető lehessen, nem elég a betöltött 15. életév, az illető nem lehet testi hibás, valamint nem fogyaszthat sem alkoholt sem egyéb drog-készítményt. Nem sújthatja a mindennapi kenyérkeresés kényszere, ami akár csak részben is elvonná figyelmét vallási elkötelezettségétől. Ennek az elkötelezettségnek azonban feltétlen belső késztetésből és nem külső kényszerből kell fakadnia.

 

drúz jellegzetesség a bajusz és a fehér kendővel kombinált fejfedő

európai megjelenésű fiatalok tánca (Wikipedia, Jusmine munkája)

drúz szent hely Nebi Shoaib-ban, benne az alábbi síremlékkel

a síremlék – érdemes megfigyelni a jellegzetesen keleti, “csipkézett” építkezést

drúz cserkészcsapat zarándokol az emlékhelyhez

drúz asszony nem a hagyományos (fekete ruha, fehér kendő) viseletben

drúz falu látképe a Golán-fennsíkon

az izraeli hadseregben elesett drúz katonák emléktáblája

 
2014. február 24.

Képek forrása: Google

A dzsihád már a spájzban van…

16 feb

És a címben nincs semmi túlzás. Sőt! Túlzás nélkül állítható, hogy a jelenséggel szemben Európa sem védett.

Ahhoz, hogy a nemzetközi dzsihád veszélyét helyén kezeljük, nem árt ismerni céljukat. Ami nem más, mint a  világot átfogó iszlám kalifátus felállítása, amelyhez az út általános háborún (dzsihád)  keresztül vezet a nyugati kultúra ellen. Az ellenség listáján egyaránt szerepelnek a zsidók és a keresztények, akiket “keresztesek”-nek neveznek, de harcolnak a síiták és a mérsékelt szunniták ellen is.

A nemzetközi dzsihád legismertebb szervetete az al-Kaida. Megalapítása óta a szervezet életében fontos szerepet játszik az Izrael elleni harc.

1998-ban Oszama Bin Laden bejelentette a “nemzetközi front a zsidók és keresztesek ellen” megalapítását és felhívott a zsidó és izraeli célpontok elleni merényletekre. A felhívás eredményeként merényletek sorozatát hajtották végre zsidó és izraeli célpontok ellen Kenyában, Tunéziában, Marokkóban és Törökországban. Ezek a merényletek azonban csak másodlagosak voltak. Az al-Kaida célja a világ minden pontján végrehajtandó merényletek kivitelezése volt, amely csúcspontját a szeptember 11-ei terrortámadásban érte el. Ugyanakkor ez a merénylet vezetett végül is a szervezet utáni világméretű hajtóvadászatoz, melynek során 2011 májusában Bin Ladent likvidálták.

Az amerikaiak elsietett kijelentése – miszerint Oszama Bin Ladennel együtt az al-Kaida is likvidálásra került – tévedésnek bizonyult. Az igazság ugyanis az, hogy ma, alig két és fél évvel a likvidálás után, az al-Kaida erősebb, mint valaha. Számos alszervezettel, terroristák tízezreivel rendelkezik, bázisai megtalálhatok a Közel-Keleten és Pakisztánon kívül Délkelet Ázsiában, Afrikában, sőt Európában is.

A nemzetközi dzsihád 50-70  különböző szervezete működik a Közel-Keleten, (ezek közül a legnagyobb a  Jabhat al-Nusra. Harcosainak száma  több tízezerre tehető. Ezen belül csak Szíriában több, mint harmincezren vannak és számuk rohamosan szaporodik.

Terrortevékenységüket igyekeznek vallási törvényekkel alátámasztani. Ebben élen jár Aiman Al-Zavahini Bin Laden helyettese, majd örököse az Al-Kaida élén. Zavahini Bin Ladenétől eltérő, sokkal veszélyesebb stratégiát képvisel. Bin Laden nagyméretű merényleteket tervezett és vitelezett ki, Zavahini négypontos tervet állított fel: Az amerikaiak eltávolítása Irakból (kivitelezve), iszlám kalifátus felállítása minél nagyobb területen, a dzsihád kiterjesztése az Irakot környező államokra, közvetlen összeütközés Izraellel.

Izrael számára a kérdés csak a mikor? A Közel-Kelet történetében először van a nemzetközi dzsihádnak közvetlen érintkezése Izraellel (Szíria, Szináj). Ami veszélyessé teszi a helyzetet az nem csak a földrajzi közelség, hanem a korlátlan mennyiségben rendelkezésükre álló fegyverzet, a harci gyakorlat és a szélsőséges ideológiával párosuló különös kegyetlenség.

https://www.youtube.com/watch?v=TTH3JCrpsgw

A fenti videó egy másik változatát azóta vagy levették, vagy csak az alatta lévő szöveget törölték.  Minden esetre, a történés ugyan az. A filmen valaki a Koránból tart felolvasást a vele szemben bekötött szemmel térdeplő fériaknak. Látható, hogy a felolvasást befejezve, revolvert ránt és egyiket a másik után, közvetlen közelről főbelövi. A kísérő, írott  szövegből megtudható volt, hogy a főbe lőttek a “Sviha”,  az Aszadot támogató, nem hivatalos fegyveres csoport tagjai, a  gyilkos pedig a nemzetközi dzsihádhoz tartozó Jabhat al-Nusra  - Gzőzelem Frontja – nevű szervezet tagja.

Az esemény a kelet-szíriai Dir A-Zorban történt, de a yuotube-on számos hasonlóval  találkozunk, a Közel-Kelet különböző országaiban. Egy másik videón az “iszlám állam Irakban és Al-Samban” (DAAS) szervezet tagjai Aleppó mellett egy frissen legyilkolt szír katona fejét tarják a kezükben (kiejtésükből ítélve nem szírek).

Üzenetük világos: Ez a sors vár rátok is! A “rátok” adott esetben a szíriai kormánykatonák, de, vonatkozik ez a libanoni Hezbollah harcosaira csakúgy, mint a Szinájon szolgálatot teljesítő egyiptomi rendőrökre, vagy az izraeliekre. Vagyis mindenkire, aki nem az ő útjukat járja.

Maradjunk még Szíriánál. Egybehangzó információk szerint 14 ezerre tehető a Csecsniából érkezett terroristák száma, 12 ezren Szaud Arábiából, 11 ezren Irakból segítik a felkelőket. Libanonból 9 ezren Törökországból 5600-an, a Palesztin Hatóság területéről 5 ezren erősítik az Aszad rezsimet megdönteni akaró ellenzéket. Hozzájuk csatlakoztak  Líbiából 4400-an, Tunéziából 4 ezren, Egyiptomból 2600-an, Jordániából 2400-an, Pakisztánból 1900-an, Jemenből 1600-an, Afganisztánból 1200-an,. Az oroszországi  750, a németországi 660, a  franciaországi 450…  fő elenyésző szám.. Eddig 258 orosz halt meg, 56 eltűnt. Németországból 142-en, Franciaországból 107-en vesztették életüket.

Fentiekből is látható, hogy Szíria vonzza messze a legtöbb dzsihád “harcost”,  amelyet egyre több megfigyelő csak új Afganisztánként emleget. A szabadon átjárható iraki határnak köszönhetően a beáramló fegyverutánpótlás mennyisége szinte felmérhetetlen.

A dzsihádisták az ország jelentős részét ellenőrzik. Az olajmezők és a vizierőművek jelentős része ellenőrzésük alatt van. Számos fegyverraktárat és katonai bázist foglaltak el. Az elfoglalt területeken bevezették a saariát (iszlám törvénykezés). Az idegen harcosokhoz sok ezer helybéli csatlakozott, részben az Aszad rezsim iránti gyűlöletből, részben a katasztrofális gazdasági helyzet hatására. Itt kell megjegyezni, hogy a dzsihádista szervezetek csak egy része tartozik az al-Kaidához, más részük ellenzi annak ellenére, hogy ideológiailag egy platformon állnak.

A szervezetek felismerve a szűkös helyzet kínálta lehetőséget,  “szociális” szervezeteket hoztak létre. Támogatják a lakosságot élelmiszerrrel, egészségügyi és oktatási intézmények fenntartásával. Cserébe viszont megkövetelik szélsőséges nézeteik támogatását. Mindehhez az anyagi háttér több forrásból származik: Helyi üzleti tevékenységből, adománygyűjtő szervezetek által az egész világról összegyűjtött pénzből és gazdag családok támogatásából, amelyek támogatják a szélsőséges nézeteket a Perzsa öböl vidékéről, főleg Szaúd Arábiából.

Libanonról elmondható, hogy  a legtöbb Szíriában működő szervezet ott is tevékenykedik. A Hezbollah csatlakozása a szíriai harcokhoz – Teherán egyenes utasítására – talán megmentette az Aszad rezsimet, ugyanakkor a síita szervezetek közvetlen háborúban találták magukat a nemzetközi dzsiháddal úgy Szíriában, mint Libanonban.

Egyiptom esetében elmondható, hogy  a nemzetközi dzsihád harcosai nagyjából tíz évvel ezelőtt érkeztek a Szinájra, kihasználva, hogy a Mubarak rezsim mérsékelt érdeklődést mutatott a terület iránt és azt, hogy Gáza és a Szináj között folyamatos volt az átjárás.

Az első nagyobb szabású terror akciójukat  2004 augusztusában hajtották végre Tababan és Dahavban.  A következőt 2005-ben Sharm El-Sheikben, ami után az egyiptomi biztonsági erők nagyon sok terroristát letartóztattak és bebörtönöztek, akik három évvel ezelőtt , a forradalom során szabadlábra kerültek. Az eredmény azonnali volt.  2011 augusztusa óta gyakorlatilag  folyamatosak a merényletek.

A szináji szervezetek az Al-Kaidához állnak közel éppen ezért Zavahiri tervei szerint működnek, amely szerint először az  Izraelt körülvevő arab országok rendszerét kell megdönteni és utána Izrael ellen fordulni. Ennek köszönhető a pillanatnyilag  viszonylag kevés számú merénylet Izrael ellen. Zavahiri egyébként egyiptomi származású, ezért az Egyiptomban történtek különösen fontosak számára. Fő képviselője a Szinájon nem más, mint testvére, Muhamad – aki a börtönből szökött meg – szorosan együttműködve a szalafista Asus sejkkel.

Az egyiptomi biztonsági erők elleni terrorhullám következtében – amelynek csúcsa 2013 augusztusában 25 rendőr lemészárlása volt – a kormány katonai támadást indított a terrorszervezetek ellen. Izrael hozzájárulásával jelentős katonai erősítést küldött a Szinájra és drasztikusan lépett fel. A terroristákkal együttműködők házát lerombolják. Ez különösen a beduin törzsek körében hatásos, akikből a szervezetek tagjainak többsége kikerül. A december közepi szélsőségesen viharos időjárás után, amely az egész körzetben nagy károkat okozott, katonatisztek keresték fel a törzseket és ruhát, takarót, élelmiszert osztottak. Maga Sziszi is ellátogatott a Szinájra, beszélt a törzsfőnökökkel, utasítást adott részükre pénz és felszerelés juttatására,  hogy ezzel is csökkentse a nemzetközi dzsihád bázisát.

Az al-Kaidának természetesen nem tetszett a kormány és a törzsfők közeledése. Dzsora körzetében egy törzsfőt és fiát – akik segítették a hadsereget – fényes nappal koncoltak fel. Az üzenet világos volt: így jár mindenki, aki együttműködik a kormánnyal.

A gázai övezetben a nemzetközi dzsihád erősödése párhuzamos a Hamasz viszonylagos gyengülésével. Az “arab tavasz” előtt arab fiatalok százai érkeztek az övezetbe a nemzetközi dzsihád ösztönzésére. Az összeütközés elkerülhetetlen volt, amelynek csúcsa 2009-ben rendőrök támadása volt a rafiah-i mecset ellen. A támadásnak 24 polgári áltozata volt, valamint  a mecset igehírdetője Abed al-Latif Musza, aki az al-Kaida vezetőjének számított az övezetben. Az esetet nagyszabású letartóztatások követték, amelynek következtében hosszabb ideig csönd volt. Az utóbbi időben azonban felélénkült az Izrael elleni (és bizonyos mértékben a Hamasz elleni) terror a korlátlanul rendelkezésre álló fegyvereknek és az Irakból és Szíriából érkező pénznek köszönhetően.
Összességében elmondható, hogy a  nemzetközi dzsihád élre törése az “arab tavasz” hozadéka!

A körzet totalitárius rendszereinek  megingása utat nyitott a szélsőséges szervezeteknek. Egyes szervezetek globális célokat, mások helyieket tűztek maguk elé. Ma már nem csak Afganisztán és Irak kényelmes terep az anarchista és dzsihádista fiatalok számára, hanem Szíria, Egyiptom, a Maghreb országok sőt Törökország is. Terroristák ezrei özönlenek ezekbe az országokba, ahol helyi fiatalok újabb  ezrei csatlakoznak hozzájuk részben a szélsőséges ideológia, részben a nyomor és csalódás hatására.

Az amerikaiak iraki kivonulása is jócskán hozzásegített ehhez. Terroristák ezrei találták magukat ellenség nélkül és elkezdték az új terepek keresését. Az az óriási gyakorlat, amit az iraki háború tíz éve alatt szereztek, hozzásegítette őket, hogy az új harci terepeken gyorsan akklimatizálódjanak, új szervezeteket hozzanak létre és “működni” kezdjenek.

A közeli napokban, került fel a Youtube-ra egy videó, melyen 70 levágott fej volt látható. Bár a felvételt szokatlanul gyorsan eltávolították, azok, akiknek ez a feladatuk, mégis láthatták és megérthették belőle, hogy mire lehet számítani a dzsihádtól.

És bár jelen pillanatban sem  Szíria,  sem Libanon nem jelent közvetlen terrorfenyegetést Izrael számára, az izraeli katonai hírszerzés úgy véli, hogy 2014-ben a nemzetközi dzsihád az első öt veszélyforrás egyike. A szervezet folyamatos erősödése, a harcosok nagy száma, valamint a szinte korlátlan mennyiségű fegyverkészletük, illetve motiváltságuk  ezekben az országokban új katonai problémát jelent Izrael számára, amely a biztonsági erők jelentős részét leköti az elkövetkezendő években.

Ezeknek a dzsihádista szervezeteknek ugyanis  nincsenek állandó intézményeik, bázisaik, raktáraik, mint például  a Hamasznak, vagy a Hezbollahnak, így egy terrortámadás esetén nincs mi ellen irányítani a válaszcsapást.

Mivel ezen csoportok soraiba majdnem lehetetlen beférkőzni, ezért a hírszerzési tevékenység egyre inkább az internetre tevődik át, ugyanis a nemzetközi dzsihád jelenléte az internet világában kifejezetten feltűnő. Az interneten keresztül tartanak egymással kapcsolatot, gyűjtenek pénzt, szerveznek be új harcosokat, adnak gyakorlati tanácsokat szervezésben bombakészítésben, harci technikában stb.

A problémát még az is fokozza, hogy a dzsihádot (szent háború) hirdető szervezeteken belül sincs egység. Friss értesülések szerint Szíriában az al-Kaida és az “Iszlám Állam Irakban és Al-Samban” (DAAS) fizikailag is támadják egymást. Az al-Kaida el akarja érni, hogy a DAAS hagyja el Szíriát és térjen vissza Irakba,  hogy a terepen egyeduralkodóvá válhasson. Az ilyen “közjáték” azonban egyedül Aszadnak kedvez, aki ezt ki is használja.

 

2014. február 16.

Teljes gázzal a zsákutcába

28 jan

Az izraeli-palesztin “béketárgyalások” 2010-ben úgy szakadtak meg, hogy jószerével el sem kezdődtek. A témában eddig írt bejegyzéseim itt olvashatóak. Az állóvízbe tavaly nyáron lépett be ismét az Egyesült Államok és John Kerry külügyminiszter személyében egy kitartó, az ellentétek feloldásán fáradozó összekötő. A jelzett időpont óta tizenegy alkalommal tett hosszabb-rövidebb látogatást a térségben, ahonnan – a szembenálló felek képviselőivel folytatott tanácskozást követően –  távozásakor rendszerint előrelépésről, a “békeegyezmény” rövid időn belüli aláírásáról tájékoztatta a hírközlő szerveket. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a végső megállapodás megkötésére kezdetben kilenc hónapot irányzott elő, amelyet később az  u.n. keretszerződés aláírásának határidejére módosított.

Engedtessék meg nekem néhány gondolat a felújított tárgyalások közvetlen előzményeiről: Izraeli részről az az álláspont alakult ki, hogy bármikor, bárhol hajlandóak vagyunk a tárgyalás folytatására, előzetes követelések nélkül. Még attól az apróságtól is eltekintünk, hogy bár Mahmud Abbasz tizedik éve áll a Palesztin Hatóság élén, mégis illegitim (mandátuma már kétszer is lejárt és új választásokat nem írt ki) tárgyalópartner.

Mindezek ellenére, csak hogy a tárgyalások meginduljanak, Izrael hajlandó volt engedni annak a palesztin kövtelésnek, hogy a tárgyalási időszak alatt 104, gyilkosságért elítélt személyt szabadon enged, négy lépcsőben. (Ebből eddig hármat teljesített!)

Áttérve a jelenlegi helyzetre elmondható, hogy az izraeli-palesztin tárgyalások gőzerővel haladnak előre – a zsákutca felé!

Pillanatnyilag az a helyzet, hogy Izrael és a palesztinok egyetlen dologban értenek egyet. Abban, hogy egyikük sem érti, honnan Kerry optimizmusa az egyezmény közeli aláírását illetően.  Kerry hurráoptimizmusával szemben ugyanis ott áll a nem túl biztató valóság, ugyanis az elmúlt két hónapban a palesztin álláspont finoman szólva is szélsőségessé vált.

Ez ügyben a csúcsot Mahmud Abbasz  január 11-én Ramallah-ban tartott, a köztudatba a  “tagadás szónoklata” elnevezéssel bekerült beszéde jelentette.

Ebben egyértelműen leszögezte, hogy a palesztinok soha nem ismerik el Izarelt, mint a zsidó nép államát, nem lesz semmiféle egyezmény, ha az összes palesztin menekült nem térhet vissza és nem lesz egyezmény Kelet-Jeruzsálem, mint palesztin főváros nélkül.

(Itt feltétlenül meg kell jegyezni, hogy Abbasz tiszta “zsidómentes” palesztin államot kíván létrehozni, de amikor erre Izrael azt a választ adja, hogy: Jó, akkor terület és lakosság cserével rendezzük a kérdést, a válasza nemleges. Ide kívánkozik még, hogy a sokat vitatott ‘67-es határokon belüli Izrael területén egy és negyedmillió arab él, akik nem szándékoznak palesztin fennhatóság alá tartozni.)

Abbasz még egy kérdésben bekeményített és ez a Jordán völgy státusza. Szerinte a Jordán völgye a leendő palesztin állam elidegeníthetetlen része és szó sem lehet az amerikaiak javaslatáról, hogy adják bérbe  Izraelnek.

A résztvevők nagy tetszéssel fogadták Mamud Abbasz Kerry tervével kapcsolatos bejelentését: “Azt mondják, hogy az amerikaiak nyomást fognak gyakorolni rám és én megadom magam. Akár sarokba is szoríthatnak, de  majd meglátjuk, ki adja meg magát az amerikaiaknak. Azt mondják, hogy nem lesz egyezmény, ha nem ismerjük el Izraelt, mint zsidó államot. Hát én egyértelműen kijelentem, hogy nem ismerjük el Izraelt zsidó államként.”

Nem sokkal a beszéd után Abbasz Párizsba utazott az Arab Liga külügyminisztereinek találkozójára, amin John Kerry is részt vett. Célja, hogy a  külügyminisztereket rávegye az amerikai béketerv támogatására. Mielőtt azonban Kerry előterjeszthette volna kérelmét, Abbasz már “megdolgozta” a résztvevőket és nemhogy nem kérte az amerikai terv támogatását, de világossá tette, hogy a palesztinok teljes egészében elvetik azt, mivel izraeli tervet látnak benne, amit Kerry csak magáévá tett.

Mivel Kerry biztosra ment, igencsak meglepődött a hideg fogadtatáson és szembesülnie kellett azzal, hogy az Arab Liga külügyminiszterei egységesek Izrael zsidó államként való elutasításában. A palesztin külügyminiszter Riad el-Malahi, aki szintén részt vett a megbeszéléseken, megerősítette, hogy a tervnek Kerry által beterjesztett változatát nem fogadják el és ezen kívül is még nagyon sok változtatást tartanak szükségesnek.

A résztvevők kinyilvánították negatív véleményüket a kerettervvel és a tárgyalások további menetével kapcsolatban is.  Egyértelművé tették, hogy a palesztin álláspontot támogatják, azt  hogy az egyezmény aláírása után nem maradhatnak izraeli erők a palesztin állam területén (Jordán völgy) és a palesztin főváros Kelet-Jeruzsálem kell, hogy legyen.

Végül is Kerrynek meglepetéssel kellett tapasztalnia, hogy az arab külügyminiszterek sem akarnak egyezményt.

Amikor a tárgyalások újraindításának feltételeként gyilkosok szabadon engedését követelték, a palesztinok vállalták, hogy ezért cserébe nem fordulnak nemzetközi szervezetekhez saját legitimitásuk elősegítése és Izrael delegitimálása céljából. Ezzel szemben Abbasz egyenes utasítására elkezdődtek az ez irányú előkészítő munkák.

Palesztin források szerint Abbaszt és a PFSZ felső vezetését nagyon zavarja, hogy esetleg majd úgy kerülnek a töténelemkönyvekbe, mint akik Netanjahuval, Liebermannal kötöttek békét. Politikailag kényelmesebbnek éreznének egy baloldali kormányt, többek közöt azért is, mert úgy gondolják, hogy több engedmént remélhetnének. (Megjegyzem, hogy a palesztin vezetés nem tekinthető baloldalinak. Egyáltalán, a palesztin társadalomra nem érvényesek az európai politikai kategóriák, miután berendezkedésük alapvetően feudális.)

Aggodalmaikat  az amerikaiakkal is közölték, akik azt a választ adták, hogy nincs értelme arra  várniuk, “ki hal meg előbb”, mert Netanjahu feltehetőleg még évekig miniszterelnök lesz.

Ide kívánkozik az a megjegyzés, hogy ha a palesztinok egy pillanatig is komolyan gondolták volna az Izraellel kötendő megállapodást, akkor már az Olmert nevével fémjelzett kormánnyal szerződést kötöttek volna, ugyanis tőle – nagy valószínűséggel – a jelenlegi követeléseiket maradék nélkül megkapták volna. Legalábbis erre utalnak jelenlegi, kormányellenes megnyilatkozásai.

Izrael szempontjából fontos kérdés az Izrael ellenes palesztin uszítás. Ez már az iskolákban kezdődik, ahol  a hivatalos tankönyvekben Izrael, mint nem létező állam szerepel, a zsidókat csak,  mint  “a majmok és disznók népe”  emlegetik.

A közelmúltban Ramallahban  tartott gyűlést a PFSZ,  ahol Abbasz és a vezetés sok tagja is jelen volt a közönség soraiban. A szónok, Mahmud el-Habas a szent helyek tulajdonának minisztere a következőket mondta:  “Felhívjuk a Szíriába érkező harcosok figyelmét, hogy a dzsihád nem a damaszkuszi el-Jarmuk palesztin menekülttábor ellen van. Az igazi cél világos és egyértelmű – Jeruzsálem! Aki a fiatalokat meghalni küldi Szíriába, jó ha tudja, hogy Jeruzsálem vár! Minden erőfeszítést egész Palesztina felszabadítására kell fordítani!”

az elképzelt palesztin állam – de hol van Izrael?

 

Fentieket óriási tetszésnyilvánítással fogadta a közönség. El-Habasnak egyébként  nem ez az első ilyen beszéde. Néhány hónappal ezelőtt szintén Mahmud Abbasz jelenlétében kijelentette, hogy a béketárgyalásoknak a palesztin érdekeket kell szolgálnia. Úgy kell tenni a zsidókkal, mint Mohamed próféta, aki tíz évre szóló fegyverszünetet kötött, amit két év után megszegett, a zsidó törzseket megtizedelte és elfoglalta Mekkát.

 

2014. január 28.

Képek forrása: Google

 

Követés

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 48 követőhöz

%d honlapszerkesztő ezt szereti: