Tag Archives: galut

A “Kristallnacht” margójára…

8 nov

1938 november 9-ről 10-re virradó éjjel!

A nácik lelkén szárad 267 zsinagóga kirablása, majd felgyújtása. 7500 zsidó üzlet és több száz zsidó otthon is hasonló sorsra jut. Közel száz zsidó meglincselése és mintegy 30 ezer koncentrációs lágerekbe hurcolása a kristályéjszaka mérlege.

Az esemény nem előzmény nélküli: 1938 július-október között állami rendelkezések sora lépett életbe a zsidó vagyon kisajátítását illetően!

És 80 évvel később…

A lipcsei egyetem a Friedrich Ebert Alapítvánnyal  közösen készített felmérést a németországi antiszemitizmus mai állásáról..

A tanulmányból kiderül, hogy a németek 1/3-a erős antiszemita nézeteket vall, illetve látens antiszemita. A zsidókkal szembeni negatív érzés különösen a volt NDK területére jellemző.

A felmérésbe bevont személyek 31%-a szerint a “zsidók még mindig túl nagy befolyással rendelkeznek”, 21%-uk úgy véli, hogy a “zsidók sokkal inkább alkalmaznak piszkos trükköket, mint mások”.

A válaszadók 40%-a “nem érez együtt a zsidókkal” és ennek okát  Izrael politikájában jelöli meg.

A németek 80%-át ugyanakkor nem foglalkoztatja a német történelem, inkább a jelen problémáira koncentrál.

A megkérdezettek 66%-ának az a véleménye, hogy a holocaust-jóvátétel a “holocaust ipart szolgálja”.

Struccpolitikát folytat az, aki a németországi antiszemitizmus mellett – mely a felmérés szerint az elmúlt 20 évben nem volt ilyen magas – nem vesz tudomást a szintén felfelé ívelő, egész Európát átitató antiszemita jelenségről.

Napjainkra beigazolódott, hogy tévhit a rasszizmust és az antiszemitizmust egyértelműen a jobboldalhoz kötni. Ennek cáfolására legjobb példa Corbin és pártja.

Nem véletlen, hogy Nagy-Britannia zsidóságának 90%-a véli úgy, hogy a Munkáspárt kifejezetten antiszemita és esetleges kormányra kerülése esetén Anglia zsidó lakosságának 40%-a a kivándorlást fontolgatja.

A métely Amerikában is felszínre tört. Csak egy pillantást kell vetni a félidős választások eredményére és nem árt belehallgatni néhány demokrata képviselő első megszólalásába.

A nyolcvan évvel ezelőtti esemény sem volt előzmény nélküli és ez a mai állapotokról sem mondható el. Szinte nem múlik el nap úgy, hogy ne szereznénk tudomást a diaszpóra zsidóságát – jó esetben “csak” verbális atrocitásról, (amelyhez elegendő ha valakit a világhálón szörfözve, gondolatai közreadása alapján kategorizálnak) ugyanakkor nem ritka a fizikai bántalmazás sem.

Mindezeket napi szinten látva/hallva, meggyőződésem, hogy a diaszpóra zsidóságának ma sokkal nagyobb kihívással kell szembenéznia, minthogy egyes irányzatai milyen elfogadottságot élveznek Izraelben.

Ha valamikor, hát most igazán itt az ideje, hogy a szépen hangzó szlogen – “nem azt kell nézni, ami elválaszt, hanem, ami összeköt” – a mindennapok részévé váljon és a különböző irányzatok elsősorban az adott helyen, egymás között rendezzék soraikat.

Mert ahogy 70 évvel ezelőtt az újjászületett Izrael államnak erős diaszpórára volt szüksége, úgy ma, a galutnak van égető szüksége egy erős Izraelre.

korántsem ez hozza a megoldást

08/11/2018

Jom ha-Acmaut – 69

1 máj

Csalódni fog az az olvasó, aki szokványos ünnepi megemlékezésre számít. A rendhagyó megközelítésnek azonban oka van!

Ha semmi másban, abban talán egyetértés lesz köztünk, hogy a tavasz az egyén életében is a megújulás jelképe. A hosszúra nyúlt tél, a kényszerű bezártság és a színek hiánya után,- talán nem túlzás azt állítani – hogy az első rügyek, az első fűszálak megjelenése, szinte mindenkiben az új élet reményét villantja fel. És talán az sem véletlen, hogy a nagy forradalmak kirobbanásának zöme is a tavaszi hónapokra tehető…

Mielőtt ezen gondolatmenetet folytatnám, néhány dolog tisztázásra szorul. Ezek közül az első és – véleményem szerint – legfontosabb, eloszlatni azt a tévhitet, miszerint a zsidó élet és a vallás gyakorlása elválaszthatatlan. A zsidó ember mindennapi életét átszövik a vallás megszabta törvények melyek sokaknál a hagymánytiszteletben nyilvánulnak meg. Ismét leírom, amit már számos alkalommal kifejtettem: zsidóságát mindenki úgy éli meg, ahogy az számára a legelfogadhatóbb. De akár a vallásos életet  választja, akár a kulturális megközelítést, tegye azt meggyőződésből!

Éppen ezért,  szétszórattatásban élő zsidónak el kellene gondolkoznia azon, hogy érdemes-e beállni az Izrael legitimitását megkérdőjelezők táborába? Már csak azért is, mert – elnézve a nemzetközi helyzet alakulását – nem tudhatja, hogy mikor lesz szüksége az állam segítő kezére. Az izraelbe alijázottaknak pedig nincs ehhez erkölcsi alapja , ugyanis ha összevetjük, hogy egy részük mit is tett le az ország asztalára azzal, amit Izraeltől – előlegben –  kapott – a mérleg serpenyője az ország  javára billen. Ha mégis a hazugság-gépezet oldalát – az idegen érdekek képviseletét –  választja, ne csodálkozzon, ha szembe találja magát azzal a többséggel,a kik számára  ”אין לי ארץ אחרת”, (ejn li erec aheret) vagyis akik Izraelt tekintik egyedüli hazájuknak.

Természetesen ez nem vonatkozik arra a törpe, – ugyanakkor nagyhangú – kisebbségre, akik egy fenékkel két lovat ülnek meg és születési országukból csakúgy, mint a választottból kizárólag a számukra előnyöset hajlandók tolerálni.

Visszatérve a tavaszi ünnepekhez,  tudni kell, hogy Izraelben az egyetlen állami ünnep Jom ha-Acmaut, vagyis a Függetlenség Napja. De ki lehet független? Csak aki szabad! És ezzel mindjárt elérkeztem mondandóm lényegi részéhez, ahhoz, hogy a zsidó lét (nem a vallás) nem választható szét teljesen állami és felekezeti szférára. Tovább megyek, még az emléknapok is beleolvadnak a nagy egészbe.

Mert mit is ünneplünk Peszachkor? – Az egyiptomi rabszolgaságból történt megszabadulásunkat!

Peszach elmúltával a vészkorszak áldozataira és hőseire emlékezünk, mely időszak – némi beleérzéssel – megfelel a negyven évig tartó sivatagi vándorlásnak. Ennek a kornak is voltak áldozatai, akik nem léphettek Izrael földjére.A függetlenség kivívása már a sivatagban kezdetét vette, az aranyborjú elutasításával. Azok akik elutasították, a törvény által néppé kovácsolódtak (erről szól Savuot ünnepe).

Nem véletlenül mondom, hogy a diaszpórában született, Izraelt hazájának választó zsidó kétszer ünnepli függetlenségét: egyszer Peszachkor, egyszer Jom ha-Acmautkor!

Ezt a levezetést az Izraelben születettek, akiknek természetes, hogy emelt fővel járhatnak saját hazájukban, akik a saját himnuszuknak tisztelegnek, akiknek saját hadserege… van, kevésbé értékelik, mint azok, akiknek az életük hátrahagyott részében ez nem adatott meg.

Szó nincs arról, hogy Izraelben ne lennének megoldásra váró társadalmi problémák. Vannak és azokat meg is kell oldani. Csakhogy ezeket a problémákat mindig az egészhez viszonyítva az ország speciális helyzetét figyelembe véve érdemes szemlélni…

Ami fentebbi – az idegen érdekeket szolgáló – megállapításomat illeti, azzal sem a vélemény-nyilvánítás ténye háborít fel. Demokratikus országban élünk, ahol ez a szólásszabadság része. Amennyiben egy kisebb-nagyobb csoport elégedetlenségének akar hangot adni, tegye. Szerveződjön, agitáljon, szerezzen magának annyi támogatót, amennyi a változás realizálásához elegendő. A saját erőből felmutatott eredmény előtt még akkor is fejet hajtok, ha nem értek vele egyet.

Azt viszont visszautasítom, hogy a többséggel szembemenve, külföldről fizetett provokátorok tegyék ezt úgy, hogy aknamunkájukhoz az “erkölcsi” támogatást is külhonból szerezzék.

Az ilyen csoportosulások még véletlenül se nevezzék magukat “civil” szervezetnek még akkor sem, ha propaganda munkájuk során gondosan elhallgatják azt a tényt, hogy országon belüli támogatottságuk a nullával konveniál, hogy idegen államok, magánszemélyek támogatásából tartják fenn magukat.

És ne döngesse mellét egyetlen sajtómunkás sem, azzal érvelve, hogy objektív tájékoztatást nyújt, mert a konzekvensen egyetlen forrásból származó “híradása” nem más, mint politikai állásfoglalás. Ugyan ez vonatkozik arra is, aki kontroll nélkül terjeszti azt.

Ellenkezne a demokrácia alapelveivel ezen csoportosulások elhallgattatása. (Elég, ha a magukat ellenzékinek nevezők – meggyőződésem szerint anarchisták – vélik úgy, hogy náluk a bölcsek köve és aki nem azt a követ fújja, az minimum és nagyon árnyalt fogalmazásban “alulképzett”.)

A megoldást szoros gazdasági elszámoltalásukban látom. Aztán lássuk,meddig is tart az a lelkesedés a pénzcsap elapadását követően?

Vannak országok, melyeknek úgy a kormánya, mint állampolgárai határozott fellépést tanúsítanak, amennyiben úgy érzik, hogy a külvilág bele kíván avatkozni a belügyeikbe. Nem is értem, hogy ugyan ezen országok milyen alapon formálnak jogot arra, hogy amit kifogásolnak magukkal szemben,  azt szabadon gyakorolják más, független ország esetében..

Hogy csak egy példát említsek: a demokrácia nyújtotta véleményalkotás kereteit bőven túllépi az, aki hivatalos delegálását az állam belügyeibe történő aktív beavatkozásra használja. A kulturális attasé megbízatása a küldő ország  kulturális értékeinek a fogadó országban történő népszerűsítése és semmi több!

Végezetül pedig hadd térjek ki egy olyan jelenségre, amit egyszerűen visszautasítok!

Tiszteletreméltó és jó érzéssel eltöltő jelenség, amikor a diaszpóra zsidósága a világ minden pontján megemlékezik a Függetlenségi Napról.

Az viszont, hogy Izrael képviseletére egy Izraelben élő, Izraelt nyilvánosan és rendszeresen kioktató, nem zsidót hívjanak meg, olyant, aki a Holocaust emléknap előestéjén, Izrael földjén, közterületen – még akkor is, ha ezt elvbarátai körében teszi – nagy arccal kijelenteni, hogy “nem lehet a hetven évvel ezelőtti dolgokra hivatkozva egy államot ideologizálni.” Mindezt megfejeli azzal, hogy (utalva az izraeli-arab ellentétre) “nem falakat, hanem hidat kell építeni…”.

Ez egyszerűen a saját magukkal szembeni igénytelenség – és nem utolsó sorban – Izrael állam megcsúfolása!!!

30/04/2017

Az ünnepről itt.

 

Fogalomzavar…

5 okt

Az elmúlt két napban Ros ha-Shanát (zsidó újév) ünnepelte a világ zsidósága, köztük jómagam is.  Ünnepi hangulatom sajnos nem volt felhőtlen. Érzéseimet erősen befolyásolta az a beszélgetés, melynek során súlyos és lényegében alaptalan vádakkal szembesültem. Súlyosak azért, mert a vádló “meghozta halálos ítéletemet” kitétellel zárta mondandóját és alaptalan azért, mert ezen mondandója, valamint a galuti zsidóság – mint fogalmazott – általam történt kirekesztéséről a hivatkozott írásban – és legjobb tudomásom szerint máshol sem – szó sem esett. Továbbá érthetetlen számomra mindezek cionizmussal történő összekapcsolása.

Mindezek hatására az I-tentisztelet alatt tudatosan kellett magam visszarángatni az imarend követéséhez, ugyanis minduntalan elkalandoztam… Alapvetően azt latolgattam gondolatban, miként is lehet erre a további sértődések elkerülése nélkül úgy reagálni, hogy mondandóm  lényege mindenki számára érthető legyen.

Arra a következtetésre jutottam, hogy az esettel kapcsolatban több megoldás is kínálkozik:

Részben hallatlanná tehetném az egészet, részben akár meg is sértődhetnék és és baráti/ismerősi körben “fű alatt” panaszkodhatnék, esetleg csendben nyalogathatnám sebeimet.

A harmadik utat választottam, nyíltan felvállalom a konfrontációt és igyekszem legjobb tudásom szerint reagálni.

Döntésemet elsősorban az motiválta, hogy hallatlanná már csak azért sem tehetem, mert ahhoz elég széles nyilvánosság előtt zajlott a beszélgetés. A sértődöttség/panaszkodás nem az én műfajom, ennél sokkal egyenesebb megoldásnak tartom a téma kibeszélését, mellyel – nem utolsó sorban – szélesebb rétegnek szeretnék segítséget nyújtani.

Azt hiszem, hogy alapvető probléma az írásaimban előforduló szóhasználatból adódik, ugyanis a dolgokat – ha csak lehet – nevén nevezem. És tulajdonképpen nem értem, hogy a “galut-zsidó” kifejezés miért pejoratív?

A diaszpóra, vagy száműzetés  (görög eredetű szó, mely szétszórattatást jelent)   és melynek  héber megfelelője a “galut” kifejezés.

Eredete az i.sz. 132-135 között lezajlott Bar Kochba szabadságharc leverésére, annak rómaiak által történt megtorlását követő időszakra tehető, amikor is Izrael életben maradt fiai kénytelenek voltak elhagyni az ősök földjét. (Itt kell megjegyeznem, hogy a bátrak – akik az életük kockáztatásával is Erec Isroél területén maradtak – leszármazottai ma is köztünk élnek.

Ebből egyenesen következik, hogy a galut-zsidó kifejezés gyűjtőfogalom, amely egyszerűen a szétszórattatásban élő zsidókat jelöli. Röviden, az Izraelen kívül élő zsidók definíciója.

Ezzel a szómagyarázattal talán abba is lehetne/kellene hagyni, de ha már belekezdtem, akkor végig is viszem az ezzel kapcsolatos gondolatmenetet.

Ugyan úgy, ahogy az izraeli zsidóság sem egy homogén massza, a diaszpóra zsidósága is több összetevős. Ezzel kapcsolatban hosszas felsorolásba lehetne bocsátkozni, mert vannak köztük a modern Izrael létjogosultságát is megkérdőjelező csoportok, ide tartoznak a Szatmári haszidok és a Toldot Áron csoportosulás, akik hazatérésük feltételéül a harmadik Szentély megépültét, vagyis a Messiás eljövetelét jelölik meg (meg kell jegyezzem, hogy mindkét csoport magyar gyökereket tudhat magáénak). Aztán vannak a   cionizmust különböző módon értelmező, de magukat cionistának vallók (tévedés azt hinni, hogy minden cionista érzelmű zsidónak Izraelben a helye) és vannak számosan az általam frissen alkotott szókapcsolat szerinti genetikus-zsidók.

Ez utóbbi csoport szintén a galutban él, de származásuk felvállalását kényszer szülte. Ugyanis zsidóságukat valamiféle kényszer hatására vállalják fel. Ilyen kényszer lehet az, ha a környezetük zsidónak tartja őket, ami ellen ugyan nem tiltakoznak, ugyanakkor minden cselekedetük arra irányul, hogy a “befogadó nemzet” törvényeit, szokásait maradéktalanul betartsák. (A “befogadó nemzet” fogalma is számos érdekességet vet fel, mert az ötszáz évre visszamenőleg bizonyíthatóan ott élő zsidó is idegennek számít.)

Nem vitatom, sőt, teljesen természetesnek tartom, hogy az állam törvényei minden ott élő számára betartandóak. Azt azonban már legalább is furcsállom, ha valaki a kommunikációja során még azokat az alapvető – a nyelvi szlengbe évszázadok során beépült héber/jiddis kifejezéseket is gondosan kerüli, amelyek esetlegesen utalhatnak származására. (Bár ez botorság, hiszen – ahogy írtam is – az utcagyerek is él ezen kifejezésekkel.)

Hogy a lehető legrövidebbre fogjam mondandómat – mivel embertársaimmal és így a zsidósággal kapcsolatban is – minimális elvárásaim vannak és mivel vallom, hogy zsidóságát mindenki úgy éli meg, ahogy az számára elfogadható (vallási, kulturális, származási… alapon) sem okom, de főleg semmi jogom úgynevezett kirekesztésre.

Abban a meggyőződésemben azonban megingathatatlan vagyok, hogy – csakúgy, ahogy Izrael zsidóságát sem egyedül a rabbinátus képviseli – a diaszpóra zsidóságának is csak előnyére válna, ha civil szerveződések alakulnának. Olyan csoportok, ahol mindenki megtalálja a zsidóságával kapcsolatos igényét.

Talán nem elvetendő gondolat a közösségi oldalakon olyan galuti zsidó csoport szerveződése, ahol a résztvevők a mindenkori hivatalos sajtó híradásain túl, saját maguk is keresnek autentikus forrást, amelyből nem csak az ilyen-olyan okok miatt megszűrt “tényekről” tájékozódhatnak.

Ezzel kapcsolatban engedtessék meg nekem egy konkrét – napjainkban számos fórumon (zsidók, zsidó szervezetek és nem zsidók által) citált Tóra-i idézet, melyet az Európát elárasztó menekült áradat kapcsán hangoztatnak (és amelynek csak töredékét emelik ki):“Igazságot szolgáltat (a Fennvaló) árváknak és özvegyeknek és szereti az idegent, kenyeret és ruhát ad neki”… “És szeressétek az idegent, mert idegenek voltatok (ti is) Egyiptomban”

Csakhogy ez a mondat azokra a zsidó fennhatóság alatt élő idegenekre vonatkozik, akik a zsidó törvényeket betartják.

Végezetül megjegyzem, hogy a kirekesztő nem én vagyok. Azt viszont senki ne rója fel bűnömül, hogy nem tudok mit kezdeni azzal, aki saját magát rekeszti ki egy közösségből, amelyhez – saját bevallása szerint – tartozni akar.

05/10/2016

 

A félelem ára…

15 aug


és a tapasztalat: A számlát minden esetben a galut-zsidó fizeti.

Nem tagadom, hogy ezen bejegyzés megírását Szegedi Csanád esete inspirálta. Írásom mégsem elsősorban róla szól, hanem arról a jelenségről, ami közel hasonló történetekhez vezetett és mint látható vezet még napjainkban is.

Írásomat mindjárt egy olyan kitérővel kezdem, ami látszólag nem témába vágó. És mégis, nagyon is!

Mielőtt a galut-zsidó rászánja magát az alijára, mérlegel. Olyan dolgoknak tulajdonít jelentőséget – egzisztencia, barátok, ismert utcák-házak, más kultúrális környezet… és sorolhatnám napestig – melyeken már a Ben Gurion betonjára lépve is csak mosolyog.
Saját megérkezésemmel sem volt ez másként. Először csak “szóba került”, amit a lehetőségek számbavétele követett. Nem részletezem, legyen elég annyi, hogy a sorsdöntő helyzetek megoldásában a mai napig szokásom a “cetlik” használata. A két részre osztott papírlap egyik rublikájába a “miért igen”, másikba a “miért nem” kerül felsorolásra.
Adott esetben a mérleg nyelve erősen az “igen” oldalra billent és a rengeteg teendő miatt alig akartam elhinni, hogy máris elérkezett az indulás ideje.
Megérkeztem! És ez a megérkezés kitörölhetetlen emlék maradt. A reptéri autobuszon egy magyar csoporttal kerültem össze, ahol a nyaralásra érkezett egyik hölgy megszólított: “Ön is az eilati csoporttal van?”  A válaszom “nem, én haza jöttem” annyira meglepte, hogy azonnal hátat is fordított.
Ennek a kis közjátéknak nem is lenne jelentősége, de abban a pillanatban, ahogy kimondtam, bezáródott egy belső kapu: A félelem kapuja!
Az a kapu, mely csak a galut-zsidóra jellemző.

Nem akarok psychologiai fejtegetésekbe bocsátkozni, hiszen az erre szakosodott szakemberek nem egy tudományos publikációjából, de az első generációs családtagok elbeszéléseiből is pontosan körülhatárolható, az a félelem, ami annyira jellemző a koncentrációs -és haláltábort túlélők körében és annyira nem hasonlítható semmiféle más félelemhez.  Ez a fajta félelem nem a mesevilág negatív figuráit életkora miatt feldolgozni nem tudó gyermek félelme. Ez a félelem valós történéseken alapul.
Hogy ne legyen ennyire egyszerű, mindenképpen szólni kell arról, hogy van még ennek a félelemnek egy olyan sajátossága is, ami más félelmek esetében nem tapasztalható. Ez a faja félelem átörökíthető, bár a következő nemzedéknél már többnyire a félelemre való felkészülés formájában jelentkezik.

Tekintsünk vissza a nem túl távoli múltba.

Tudott, vagy nem, tény, hogy Magyarországon él Európa legasszimiláltabb zsidósága.  De ennek is vannak fokozatai, mert a pesti zsidónál senki jobban nem kötődik a körúti flaszterhoz. Nem újkeletű jelenségről van szó és semmiképpen nem hozható összefüggésbe a vészkorszakkal. Annyira nem, hogy amikor a II. Világháború lengyel vonatkozású hírei Pestre értek, sok zsidó, de még a zsidó hitközség vezetői is olyan értelemben nyilatkoztak, hogy: “Velünk ez nem történhet meg. Mi magyarok vagyunk, Magyarország pedig Európában van.”

Ennek ellenére megtörtént és Magyarország zsidóságának is meg kellett tapasztalnia a félelmet.  És ez a félelem nem múlt el a fegyverletétellel. Tovább élt a felszabadulás (tudom, ma nem így mondják, de tőlem, aki meg sem születhettem volna, ha nincs, senki nem vitathatja el a kifejezés jogos használatát) utáni kormányok mindegyike alatt. Más-más megközelítésben, de  vastagon benne mindegyikük keze a mára virágzásnak indult antiszemita megnyilvánulásokban és ezzel együtt a félelem napirenden tartásában.

A zsidó félt a kemény diktatúrában, mert alig érkezett  haza a koncentrációs táborok valamelyikéből, vagy kitelepítették, mint “tőkést”, vagy az akkori államgépezet megpróbálta felhasználni. Voltak, akiket sikerül, voltak, akik akkor hagyták el az országot. Megjegyzem, ők jártak jobban, mert a beszervezettek lettek a párt első “belső ellenségei”, akikkel természetesen le kellett számolni. A liberális pártok pedig a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket is. A szólásszabadságot hírdetve fel sem merült bennük, hogy 40 év diktatórikus kormányzása után a széles néptömegek, az utca embere nem érett a kontroll nélküli szólásszabadság gyakorlására. Ekkor kezdődtek az utcai zsidózások.  Mindezt betetőzte az Antall kormány Horthy restaurációs kísérlete, melyet a jelenlegi kormány olyan tökélyre vitt, hogy ma, az ország házában – állami támogatással – lehet antiszemitának lenni és ezzel a félelmet konzerválni.

Mielőtt tovább lépnék, le kell szögezzem, hogy van egy kérdő szócska, amit Auschwitz után egyetlen túlélőnek sem lehet feltenni. Ez a szó így hangzik: Miért?
A kérdést nem lehet feltenni sem annak, aki kényszeresen hangoztatja átélt szenvedéseit, és annak sem, aki hallgat a megaláztatásról! Sem annak, aki fölöslegesnek látszó dolgokat gyűjtöget, sem annak, aki az üzemi étkezdében is à la carte válogatja össze az ebédjét. Sem annak, aki elsősorban saját fajtája társaságát keresi, sem annak, aki a mindenáron való megfelelést tartja szem előtt. Sem annak, aki “büszkén” viseli valamelyik KZ láger karjába égetett regisztrációs számát, sem annak, aki műtétileg eltávolíttatta és a forradás helyét régi sérüléssel magyarázza.

Senki, aki nem volt közvetlen részese az eseményeknek, aki nem látta saját szemével, ahogy szeretteit a gázkamrákba terelik, akit nem fosztottak meg emberi mivoltától, az – még a legnagyobb beleérző képességgel sem – nem képes felfogni a felfoghatatlant. Ezen még az sem segít, ha a nem kevés szak -és szépirodalmi művön rágja át magát. Ezen állami szinten kizárólag az érzelem -és politikamentes oktatással  lehet változtatni.
Ezzel szemben, illetve e mellett a magyarországi zsidóság feladata szervezetileg és egyénenként is eldönteni, hogy mit akar. Az már látható, hogy a félelem szülte döntés zsákutcába vezet. Az európai zsidóságnak tudomásul kell vennie, hogy Európa antiszemita volt és idegengyűlölővé vált, mely kategóriába az örök “bűnbak” mindenképpen beleesik.
Bár a magyarországi zsidók koránt sincsenek annyira rossz helyzetben, mint a Franciaországban élők, ott a zsidók mégis zsidóként – de nem feltétlenül vallásos zsidóként –  élnek, politikai erővel bírnak.
Ezzel szemben a magyarországi zsidóság képviselői belső hatalmi harcuk, az egymásra mutogatás közben gyakorlatilag nem képviselik a zsidóságot.
Tévedés ne essék, minden embernek alanyi joga identitásának megválasztása. Frusztráltságot az okoz, ha erre képtelen!

Visszatérve az írás gerincét képező félelemre, azt gondolom, hogy az eddig leírtak ismeretében nem vonható egyértelműen kétségbe Szegedi Csanád azon állítása, miszerint származása a közelmúltig ismeretlen volt számára.
Ez azonban nem mentség számára! A jogász nyelv úgy mondja, hogy a törvény nem ismerete nem mentesít annak betartása alól. Adott esetben ez annyit jelent, hogy azért, mert valaki nem tudja magáról, hogy zsidó, még nem feltétlen fontos – önként és dalolva – a nyilas párt prominens személyiségévé válni. A kettő között van egy harmadik lehetőség is: Embernek maradni.

Mivel Szegedi Csanád története nem fejeződött be azzal, hogy fény derült származására, s bár nem hiszem, hogy olvasná e sorokat, mégis nyilt levélben fordulok hozzá.

Kedves Szegedi Csanád!

Vallásunk értelmében ön zsidó.
Mégis, ha időben kérdez, lebeszéltem volna, hogy elhamarkodott lépést tegyen, vagyis, hogy találkozót kérjen Köves rabbitól. Sajnos nem kérdezett, a találkozó létrejött, ahol ön – a napvilágra került információk szerint – bocsánatot kért a zsidóktól, ha megbántotta volna őket. És olyan értelemben nyilatkozott, hogy zarándok utat tervez Auschwitzba, a halottak előtti kegyeletének demonstrálására.
Ne haragudjon, de ez, ebben a formában több szempontból is színjátszásnak tűnik és arra enged következtetni, hogy ön, aki párttársai és legyünk őszinték, a zsidóság előtt is enyhén szólva kényes szituációba került, esetleg a vallásban kíván “feloldozást” nyerni.
Sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom, de nem ez a megoldás! Óva intem attól, hogy hirtelen vallásos zsidóvá avanzsáljon!
Hogy utólag ne érhessen vád, felhívom a figyelmét egy nem elhanyagolandó apróságra: Önnek sem Köves, sem egyetlen más rabbi sem adhat “feloldozást” a zsidósággal, nem utolsó sorban saját fajtájával szemben elkövetett bűneiért. Nem adhat, azon egyszerű oknál fogva, hogy egyetlen rabbinak sincs joga a zsidóság nevében megbocsátani, ugyanis a rabbi – más vallásoktól eltérően – nem I-ten földi helytartója!!! A bocsánatot elsősorban otthon, a még élő felmenőitől eszközölje. És kérem, ne látogasson Auschwitzba, a jól karbantartott emlékhelyre. Látogasson inkább – Izraelben működik egynéhány – olyan psychiátriai intézetbe, ahova a Holocaust túlélői nemre-korra való tekintet nélkül, egyenesen valamelyik KZ lágerből kerültek. Van köztük olyan, akinek elméjét kikezdték az átéltek és van köztük olyan, aki “csak” önálló életvitelre vált alkalmatlanná. Próbáljon a szemükbe nézni, abban megláthatja felmenőinek félelmét is!

Megjegyzem, elhatározásához nincs szüksége rabbinikus jóváhagyásra. Tegye ezt mint ember. Ne hirtelen felfedezett zsidósága tudatában, emberként tegyen meg mindent annak érdekében, hogy volt pártja ne mérgezhesse tovább a fiatalokat! Tanuljon! Tanuljon történelmet, olvassa a témában megjelent nem kevés szakirodalmat és amikor úgy érzi, hogy tudása elégséges, nyilvánosan – ahogy a zsidók elleni uszítást, ahogy a gázkamrák tagadását tette – álljon ki és cáfolja a magyarországi régi -és újnyilasok rágalmait.
Ez az egyetlen járható út, hogy a zsidósággal – nem mellesleg saját fajtájával – szembeni bűnét jóvá tegye.

Végezetül engedje meg, hogy a nagy magyar költőfejedelmet, Arany Jánost hívjam segítségül:

“Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.”

“lehar”

2012. augusztus 15.

Izraelről – nem érzelmek nélkül

13 Júl

Amikor Izrael szóba kerül, az esetek többségében az alig több, mint 60 éves eseményre, az állam megalakulásának körülményeire asszociálunk. Ebben a témában különböző nézetek ütköznek, úgymint: Kellett-e, van-e létjogosultsága, és ha igen, miért pont azon a földrajzi területen?
A kérdést mindenki, még maguk a zsidók is másképp válaszolják meg, azt azonban senki nem vitatja, hogy a bibliai időktől éltek itt zsidók és talán azt sem, hogy a modern Izrael létrejöttét jóval megelőző időkben már létezett ezen a földön zsidó haza.
Nem szándékozom részletezni az ó -és középkori történelmi eseményeit, lényeg, hogy vannak olyan családok, – ha kis számban is – akik hitelt érdemlően bizonyítani tudják, hogy őseik a legszorongatottabb időkben sem hagyták el a Szentföldet. A történelem folyamán a Szentföldet korábban elhagyók leszármazottainak egy része kisebb-nagyobb időközönként és ugyancsak kisebb-nagyobb csoportokban visszatért. Nagyobb részük azonban továbbra is szétszórattatásban, a befogadó országban élt tovább, alkalmazkodva annak szokásaihoz, törvényeihez, ha úgy tetszik, kiszolgálva a mindenkori hatalmat még akkor is, amikor vallásuk gyakorlásában korlátozva voltak. A nagy számok törvénye alapján voltak, akik elhagyva vallásukat, feladva identitásukat, beleolvadtak az adott nemzet kultúrájába. Egy kisebb mag azonban minden megszorító intézkedés  ellenére is kitartott hite mellett.
Ha tovább lapozunk a történelemben, a már eddig is nagy ugrásokat egy még nagyobb követi, nevezetesen a II. Világháborút megelőző évek, maga a háború és annak lecsengése.
Már a háborút jóval megelőző időszakban is megindult egyfajta alija a Szentföldre. Voltak, akik még jó időben elhagyták a befogadó országot, ami tulajdonképpen szülőhazájuk is volt egyben. Fontos kiemelni a szülőföld fogalmát, hiszen ezeknek az embereknek a leszármazottai a mai napig is számontartják gyökereiket, és – nagyon kevés kivételtől eltekintve – nemhogy nem szégyellik, de büszkén vállalják származásukat.
Az Európában felszínre került antiszemitizmusból következő zsidóüldözés szakaszosan ugyan, de folyamatosan lehetetlenítette el nem csak a halachikusan zsidóknak minősülők életét, de azokét is, akik legalább egy zsidó nagyszülővel rendelkeztek. A politika kreálta zsidók kivétel nélkül osztoztak a törvényeink szerint zsidóknak minősülők sorsában. Itt feltétlenül meg kell jegyeznem, -mert ez még ma is sok félreértésre ad okot – hogy a zsidó vallás nem ismeri a fél -illetve negyedzsidó fogalmát. A könnyebb érthetőség kedvéért álljon itt egy példa: Törvényeink alapján nem zsidó az, akinek apja, nagyapja zsidó származású, viszont vallásgyakorlástól függetlenül is zsidó az, akinek anyja zsidóként látta meg a napvilágot. Ide kívánkozik még magyarázatként, hogy az állam megalakulását követő első törvények egyike (hazatérési törvény) nem kizárólag a halachikusan zsidónak minősülőkre érvényes.

Amikor a modern Izrael problémáira keresem a választ, azt kell mondanom, hogy az egyértelműen az ENSZ BT határozatától datálódik, illetve attól a naptól, amikor az angolokban tudatosult, hogy belátható időn belül el kell hagyniuk a térséget. A Palesztinának, de a zsidók által Erec Jiszroélnek nevezett földdarab angol mandátumi terület volt, kevés zsidó és jóval több arab lakossal. Az összetétel 20:80% volt, az arabok javára. A zsidó települések a brit mandátum kezdetétől fokozatosan növekedtek, és míg 1917-ben csak mintegy 60.000, az 1920-as évek végére már 150.000 zsidó élt a területen. Az ebben az időszakban érkezett zsidók egy jó része vegyes településeken élt az arabokkal és nem ment ritkaságszámba, hogy részt vettek egymás ünnepein, családi rendezvényein. Ahol arab és zsidó települések egymás mellett jöttek létre, ott a zsidók által létesített iskolák befogadták az arab diákokat és a település orvosa ugyan úgy ellátta az arab betegeket, mint a sajátjait. Természetesen voltak tisztán zsidó települések is, így pl. Tel-Aviv, vagy a zsidók alapította mosavok, kibucok. Az eben az időben érkezett cionisták egy magja azon dolgozott, hogy brit és nemzetközi segítség igénybevételével helyreállítsa a Szentföldön a zsidó hazát. Nem sokkal később érkeztek azok a vallásos cionisták, akik mindenképpen Erec Jiszroélben akartak élni és meghalni. Voltak, akik cionizmusból, voltak akik vallási megfontolásból tértek vissza. A tisztán vallási alapon alijázók leszármazottainak egy része a mai napig sem fogadja el az államot, semmiféle formában nem veszi ki részét annak építésében, sőt egy kisebb mag ezen túlmenően még Izrael-ellenes tevékenységet is folytat. Az ő felfogásuk szerint nem szabad a Szentföldet benépesíteni vallástalan zsidókkal, és újabb államalapítás csak a Messiás eljövetelekor, a Templom újbóli felépítésekor lehetséges.

Az arab közösség mindent elkövetett, hogy fékezze a zsidó aliját, ami 1920-21-ben és 1929-ben addig soha nem látott méreteket öltött. Érkeztek zsidók, akik az európai aniszemitizmus erősödése elől menekültek, és jöttek több, szintén zsidóellenes muszlem országból. Az itt élő arabok nem voltak hajlandók elfogadni a bevándorlók számának növekedését, és azt sem, hogy egybefüggő zsidó tömb alakuljon ki, de igyekeztek megakadályozni még a különálló, kisebb települések létrehozását is. Az 1933-35. közötti nagy alijahullámban németországi és lengyel zsidók érkeztek, ekkor már az össznépesség egyharmada zsidó volt. Különösen a Németországból érkezettek révén a zsidók politikai és gazdasági ereje megnövekedett és ez indikálta, hogy az arabok végképp gátat akartak venni az újabb bevándorlásnak.
Megjegyzendő, hogy a bevándorlók által létrehozott települések – ellentétben a köztudatban elterjedt nézettel – nem rablott földterületen alakultak ki. A “földet” minden esetben megvásárolták arab tulajdonosaitól. Nem véletlenül tettem idézőjelbe a földet, ugyanis ezek részben sziklás, részben maláriasújtott, mocsaras területek voltak. Föld akkor lett belőlük, amikor a zsidó telepesek, többnyire kézi erővel a sziklákat kibányászták, a mocsarat lecsapolták. Nagyon sokan a pionírok közül életükkel fizettek, amiért nem vették észre a sziklák között megbúvó skorpiókat, de azoknak sem volt könnyebb dolga, akik a malária-szúnyogokkal álltak hadban. A lecsapolt területet eukaliptusz fákkal ültették be, elérve a talaj teljes kiszáradását.  Miután ezek az előkészítő munkák befejeződtek, jöhetett a település tényleges kialakítása. Mivel ezeket kizárólag mezőgazdasági célra kívánták hasznosítani, legelső lépésként az öntözőrendszert kellett kiépíteni.

1936. áprilisában kezdődött és három éven át tartott az arab felkelés, ami azzal vette kezdetét, hogy az arabok a zsidó bevándorlás és földvásárlás teljes mértékű befagyasztását követelték a britektől. Követeléseiket általános sztrájk meghirdetésével nyomatékosították, később angol állami intézmények elleni támadásoktól sem riadtak vissza. A zsidók elleni merényletek részben az utakon valósultak meg, részben a már kiépített öntözőrendszer megrongálásában. Ha egy település eljutott odáig, hogy az első megművelt négyzetméterek már termést is hoztak, az ott élők biztosra vehették, hogy azt vandál módon “leszüretelik”, rosszabb esetben – és ez sem ment ritkaságszámba – a zsidó tulajdonosokat elkergették, vagy megölték.
Az első év végéig ezt a lázadást úgy-ahogy sikerült visszaszorítani, de a 1937-es évben ismét felerősödött. A felkelők több települést sikeresen elfoglaltak, így került fennhatóságuk alá Hebron-hegy, Somron-hegy, Beer-Sheva környéke és a jeruzsálemi Óváros. Közben nagy károkat okoztak a közlekedésben is. Megrongálták a vasútvonalakat és a Galil alsó részén tönkretették az olajvezetékeket.
Ez már az angoloknak is sok volt, megoldást kerestek a felkelés felszámolására. Ezért a britek erős kézzel léptek fel a felkelést szító falvak lakosságával szemben, ami tömeges letartóztatást, kivégzéseket eredményezett. Mivel a helyzetet mindeképpen normalizálni akarták, vizsgálóbizottságot állítottak fel, melynek vezetője Harold Phil volt. A bizottság arra a következtetésre jutott, hogy egyetlen megoldás, ha a területen két államot, egy zsidót és egy palesztint hoznak létre.

Miközben a zsidók építkeztek és ujjáépítettek, a britek megoldáson törték a fejüket, az arabok között elindult egy belső harc. A lakosság két táborra szakadt, egyik részük a megegyezést pártolta, másik, dominánsabb felük a jeruzsálemi mufti, Hadzs Amin El Husszeini, vezetésével a lázadást mindenképpen folytatni akarta. Háborús jelszavuk “erővel a békéért” volt. A mufti Jasszer Arafat egyik felmenője volt.
A belső harcok eredményeként úgy a gazdasági, mint a stratégiai kérdések háttérbe szorultak, ennek eredménye, hogy a három évig tartó felkelés végére az arabok gazdasági helyzete jócskán meggyengült, gyakorlatilag nem rendelkeztek szakképzett munkaerővel. Ezzel szemben a zsidó táborra egy addig példa nélküli összefogás volt jellemző.

1939-ben azonban az angol politikában fordulat állt be, aminek eredményeként megszületett a híres-hírhedt Fehér Könyv, mely korlátozta a bevándorlást, a földvásárlást. Ami viszont ennél is lényegesebb az az, hogy ebben a könyvben az arabok ígéretet kaptak egy rövid időn belül létrehozandó palesztin államra.
Mindezek ellenére 1936-39. között 52 új zsidó település létesült, többségükben “fal és őrtorony” árnyékában. Ez annyit jelent, hogy igyekeztek a településeket körülkeríteni, illetve azokat őrtornyokkal ellátni, ugyanis az arabok a már működő településeket előszeretettel éjszaka támadták meg. A brit katonaság még 1938-ban kiképezte azokat haganához tartozó zsidókat, akik félkatonai szervezet formájában már 33-tól tevékenyen részt vettek a zsidó jisuvok védelmében. A katonailag most már jól képzettek száma fokozatosan emelkedett és rövid időn belül meghaladta a 20 ezres létszámot. Ők részben a már felépült települések védelmét látták el, részben a kialakulóban lévők területén az ott élők személyi -és vagyonvédelmét biztosították.

Hozzávetőlegesen ettől az időtől lép a képbe egy új, már itt született generáció, a ‘10-es és ‘20-as évek bevándorlóinak gyermekei. Többen közülük még a 18. életévüket sem töltötték be, amikor arra vállalkoztak, hogy többedmagukkal új települések építésébe fognak. Azt írom, új nemzedék, de sokkal pontosabb és fontosabb, hogy ezzel együtt új zsidók is! Ők már szinte semmiben nem hasonlítanak “gettózsidó” őseikhez.  Az új zsidó “kemény”, “cselekvő” és nem a “szavak”, hanem a tettek embere. Nem riad vissza, sőt kifejezetten szereti és meg is becsüli a nehéz fizikai munkát. Két lábbal áll a földön, sem karriert, sem fellegvárat nem épít. Öltözködésére igénytelen, kedvenc viselete a short, ing és saru. Abban is szöges ellentéte a galuti zsidónak, hogy nincs benne félelem, nem hunyászkodik meg senki előtt. A bennszülött zsidó nyelve fel van vágva, szó szerint fordításban “a férfiak nyelvén beszél”. Van egy kaktuszfélénk. Mint növény, nem szépségdíjas és tüskéivel sem célszerű kapcsolatba kerülni. Gyümölcsét apró, karmos szőrzet fedi, ami a bőrön napokig tartó égő-viszkető érzést eredményez, ha viszont tudjuk, hogyan kell szüretelni, élvezhetjük édeskés, hűsítő ízét. A kaktusz neve szabresz – a bennszülött zsidó a szabre nevet viseli! Közülük kerültek ki a telepek őrzői, akik később a Cahal katonáiként is készek voltak megfizetni életben maradásunk súlyos árát.

Jószerével még be sem fejeződött az arab felkelés, amikor kitört a II. Világháború. Annak ellenére, hogy a Fehér Könyv semmi jót nem ígért a zsidóknak, a britekkel szembeni feszült légkör inkább enyhült, mint erősödött. A zsidók kifejezetten támogatták az angolokat, aminek oka, hogy ők is  a nácik ellenségei voltak. Természetesen tudatában voltak annak, hogy ez csak addig tart, amíg közös az ellenség.  Ennek az érdek összefonódásnak köszönhetően a britek 1941-ben segítettek felállítani a zsidó harci egységet. Ez volt a második eset, hogy segédkezet nyújtottak zsidó harci erő létrehozásában. 27.000 zsidó önkéntes részben a brit hadseregben, részben az 1941-ben alakult zsidó brigádban harcolt.
A háború ideje alatt különösebb összetűzés zsidók és britek között nem volt a zsidó katonai és félkatonai csoportok felfüggesztették az angolok ellen irányuló tevékenységüket, amit csak 1945. októberétől indítottak újra.

Mikor a széles közvélemény tudomására jutottak a vészkorszak szörnyűségei, Ben Gurion, aki később Izrael első miniszterelnöke lett, úgy döntött, hogy minden brit tilalom ellenére is a Szentföldre kell hozni a túlélőket. 1939-től, a Fehér Könyv életbe léptetésétől kezdve indult útjára az “alija bet”, vagyis az illegális bevándorlás. Az alapvetően jól szervezett akciók azonban nem minden esetben jártak sikerrel. Amennyiben az angolok elfogtak egy-egy ilyen “szállítmányt”, vagy visszatoloncolták Európába, vagy bevontatták a haifai kikötőbe, ahonnan a zsidók egyenesen Ciprusra, ismét csak szögesdrót mögé kerültek. A Ciprusra internáltak összetételét tekintve igen változatos a kép, volt köztük a küllemében is múltat idéző aggastyán éppúgy, mint a valamelyik haláltáborban született csecsemő. Zsidóságukon kívül volt még egy közös vonásuk, nevezetesen az, hogy jószerével egyik csoporthoz tartozóknak sem voltak élő rokonaik.
Az illegális bevándoroltatás élharcosai és az angolok közötti összetűzés mindennapossá vált, és egy idő után a britek úgy döntöttek, hogy a mandátum kevéssé fontos számukra. Ekkor a területet visszaszármaztatták az ENSz-nek. 1947. áprilisában vizsgálóbizottságot állítottak fel, mely bizottság augusztusban tette meg javaslatát a terület felosztására, vagyis egy zsidó és egy arab állam létrehozására. Ezt az ajánlatot 1947. novemberében az ENSZ közgyűlése 33 igen, 13 ellenszavazat és 10 tartózkodás mellett elfogadta.

A zsidók elfogadták ezt, ellentétben az arabokkal, akiknek eszük ágában sem volt megalakítani a palesztin államot. Úgy okoskodtak, hogy némi összefogással ezt a “jött-ment” népséget pillanatok alatt a tengerbe szorítják, és akkor az egész területet birtokba vehetik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy  az alig 24 órás Izrael államot 6 arab ország együttes erővel, egyazon időben támadta. Várakozásaiknak azonban nem tudtunk megfelelni. Ennek oka nem a fejlett hadi technikában, a jól képzett katonák harci gyakorlatában keresendő. A Függetlenségi Háború megnyerése nagyrészt a zsidó nép elszántságának volt köszönhető. Ebben a háborúban a sohanemvolthazájuk gettózsidók óriási áldozatot hoztak azért, hogy életükben először emelt fővel, egyenes derékkal állhassanak saját földjükön.

Eddig a modernkori honfoglalás története dióhéjban, mielőtt azonban kitenném a VÉGE feliratot, mindenképpen szeretném elmondani a témával kapcsolatos szubjektív gondolataimat.

Arról, hogy mi lett volna, ha…?, lezajlott történelmi események kapcsán értelmetlen elmélkedni. Most mégis ezt teszem, mert tegyük fel, az arabok is elfogadják a két államra vonatkozó ENSZ határozatot, akkor ma a térségben van egy nagyobb palesztin állam és egy jóval kisebb alapterületű, keresztül-kasul szabdalt Izrael. Mert nem szabad elfelejteni, hogy Izrael 1967-ig a számára kijelölt területen építkezett. Azok a részek, amit ma előszeretettel illegális településként emleget a széles közvélemény, egytől-egyig az arabok által kirobbantott háborúk folyamán kerültek izraeli ellenőrzés alá.
Szót kell még ejteni arról is, hogy a tömegtájékoztatás valahogy elsiklik a fölött, hogy az országot úgy északi, mint déli irányból folyamatosan terror fenyegeti, hol kisebb, hogy nagyobb intenzitással.  Adott esetben engem egyáltalán nem érdekel, hogy ezek a támadások hány civil életét oltották ki az évek folyamán, sokkal inkább foglalkoztat az, hogy mikor léphetek az utcára félelem nélkül, mert hiába vannak biztonsági szobáink, ha a közterület, a pályaudvarok, a bevásárlóközpontok – és sorolhatnám – veszélyt jelentenek.
Hogy visszatérjek a tömegtájékoztatásra, abból sokkal inkább az “amerikaiak által pénzzel és fegyverrel támogatott Izrael” képe kerül előtérbe, ugyanakkor a feledés homályába vész a volt Szovjetunió és a mai Oroszország arabokat felfegyverző tevékenysége. Kétség nem fér hozzá, hogy a világon az egyik legjövedelmezőbb üzletág a fegyverkereskedelem, ebből is következik, hogy a hidegháború időszakában mindkét nagyhatalomnak megvoltak a maga “édesgyermekei”, akikről mindannyian tudtuk, hogy melyik nagytestvér gyámolítottjai. Balgaság azt hinni, hogy miután a Sovjetunió megszűnt, az utódállamok lemondtak az így nyerhető profitról. Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy, ha Amerika érdeke úgy kívánja, mindenkit “segít”, ami segítés többnyire abban nyilvánul meg, hogy kölcsönt folyósít, aminek egy meghatározott (nagyobb) részét az általa megjelölt termékek vásárlására fordíthatja a kedvezményezett. Maradjunk izraeli példánál. Mivel nem válogathatunk az olcsóbb piaci kínálatból, így vásárlásaink  csak az USA-ban abszolválhatók. Ennek következtében minden dolláron 25 cent veszteségünk van.
Külön kell választani az amerikai kölcsönt, az amerikai adományoktól, amik nem az államtól, hanem az ott élő zsidó közösségektől származnak. Azoktól a zsidóktól, akik egyértelműen cionistáknak vallják magukat, de annyira azért nem, hogy itt éljenek, vállalva a katonai -és adóterheket, a mindennapok küzdelmeit. Igazságtalan lennék azonban, ha elhallgatnám, hogy az utóbbi időben változás mutatkozik ezen a téren és egyre többen települnek haza Amerikából is.
Ha őszinte akarok lenni, tulajdonképpen igazat kell adnom azoknak, akik Izraelt “kreált” országnak tekintik. Az, hogy létrejöhetett, hogy létre kellett jönnie nem kis mértékben köszönhető Európa vészkorszak alatt tanusított magatartásának és annak, hogy a briteknek már kellemetlen volt az itt tartózkodás. Európa letudta azzal a gondot, hogy egy tőle viszonylag távoli területet szavazott meg a zsidók hazájául. Az angolok ennél még többet is tettek, nevezetesen, hogy távozásuk előtt minden stratégiailag fontos, jól kiépített állást az arabok kezére játszottak.

Egy valamivel azonban sem Európa, sem Anglia nem számolt. Azzal, hogy nekünk kellett, kell ez az ország és ebben a nézetemben minden nap – olvasva a nemzetközi sajtó híreit – megerősítve érzem magam. Sok vér és szenvedés árán jutottunk ehhez a földdarabhoz, számtalan ember kétkezi munkjának köszönhetjük a mai Izrael virágzó kultúráját, gazdagságát. Alapvetően mindig magunkra voltunk utalva és csak magunkra számíthatunk napjainkban is.