A félelem ára...

és a tapasztalat: A számlát minden esetben a galut-zsidó fizeti.

Nem tagadom, hogy ezen bejegyzés megírását Szegedi Csanád esete inspirálta. Írásom mégsem elsősorban róla szól, hanem arról a jelenségről, ami közel hasonló történetekhez vezetett és mint látható vezet még napjainkban is.

Írásomat mindjárt egy olyan kitérővel kezdem, ami látszólag nem témába vágó. És mégis, nagyon is!

Mielőtt a galut-zsidó rászánja magát az alijára, mérlegel. Olyan dolgoknak tulajdonít jelentőséget – egzisztencia, barátok, ismert utcák-házak, más kultúrális környezet… és sorolhatnám napestig – melyeken már a Ben Gurion betonjára lépve is csak mosolyog.
Saját megérkezésemmel sem volt ez másként. Először csak “szóba került”, amit a lehetőségek számbavétele követett. Nem részletezem, legyen elég annyi, hogy a sorsdöntő helyzetek megoldásában a mai napig szokásom a “cetlik” használata. A két részre osztott papírlap egyik rublikájába a “miért igen”, másikba a “miért nem” kerül felsorolásra.
Adott esetben a mérleg nyelve erősen az “igen” oldalra billent és a rengeteg teendő miatt alig akartam elhinni, hogy máris elérkezett az indulás ideje.
Megérkeztem! És ez a megérkezés kitörölhetetlen emlék maradt. A reptéri autobuszon egy magyar csoporttal kerültem össze, ahol a nyaralásra érkezett egyik hölgy megszólított: “Ön is az eilati csoporttal van?”  A válaszom “nem, én haza jöttem” annyira meglepte, hogy azonnal hátat is fordított.
Ennek a kis közjátéknak nem is lenne jelentősége, de abban a pillanatban, ahogy kimondtam, bezáródott egy belső kapu: A félelem kapuja!
Az a kapu, mely csak a galut-zsidóra jellemző.

Nem akarok psychologiai fejtegetésekbe bocsátkozni, hiszen az erre szakosodott szakemberek nem egy tudományos publikációjából, de az első generációs családtagok elbeszéléseiből is pontosan körülhatárolható, az a félelem, ami annyira jellemző a koncentrációs -és haláltábort túlélők körében és annyira nem hasonlítható semmiféle más félelemhez.  Ez a fajta félelem nem a mesevilág negatív figuráit életkora miatt feldolgozni nem tudó gyermek félelme. Ez a félelem valós történéseken alapul.
Hogy ne legyen ennyire egyszerű, mindenképpen szólni kell arról, hogy van még ennek a félelemnek egy olyan sajátossága is, ami más félelmek esetében nem tapasztalható. Ez a faja félelem átörökíthető, bár a következő nemzedéknél már többnyire a félelemre való felkészülés formájában jelentkezik.

Tekintsünk vissza a nem túl távoli múltba.

Tudott, vagy nem, tény, hogy Magyarországon él Európa legasszimiláltabb zsidósága.  De ennek is vannak fokozatai, mert a pesti zsidónál senki jobban nem kötődik a körúti flaszterhoz. Nem újkeletű jelenségről van szó és semmiképpen nem hozható összefüggésbe a vészkorszakkal. Annyira nem, hogy amikor a II. Világháború lengyel vonatkozású hírei Pestre értek, sok zsidó, de még a zsidó hitközség vezetői is olyan értelemben nyilatkoztak, hogy: “Velünk ez nem történhet meg. Mi magyarok vagyunk, Magyarország pedig Európában van.”

Ennek ellenére megtörtént és Magyarország zsidóságának is meg kellett tapasztalnia a félelmet.  És ez a félelem nem múlt el a fegyverletétellel. Tovább élt a felszabadulás (tudom, ma nem így mondják, de tőlem, aki meg sem születhettem volna, ha nincs, senki nem vitathatja el a kifejezés jogos használatát) utáni kormányok mindegyike alatt. Más-más megközelítésben, de  vastagon benne mindegyikük keze a mára virágzásnak indult antiszemita megnyilvánulásokban és ezzel együtt a félelem napirenden tartásában.

A zsidó félt a kemény diktatúrában, mert alig érkezett  haza a koncentrációs táborok valamelyikéből, vagy kitelepítették, mint “tőkést”, vagy az akkori államgépezet megpróbálta felhasználni. Voltak, akiket sikerül, voltak, akik akkor hagyták el az országot. Megjegyzem, ők jártak jobban, mert a beszervezettek lettek a párt első “belső ellenségei”, akikkel természetesen le kellett számolni. A liberális pártok pedig a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket is. A szólásszabadságot hírdetve fel sem merült bennük, hogy 40 év diktatórikus kormányzása után a széles néptömegek, az utca embere nem érett a kontroll nélküli szólásszabadság gyakorlására. Ekkor kezdődtek az utcai zsidózások.  Mindezt betetőzte az Antall kormány Horthy restaurációs kísérlete, melyet a jelenlegi kormány olyan tökélyre vitt, hogy ma, az ország házában – állami támogatással – lehet antiszemitának lenni és ezzel a félelmet konzerválni.

Mielőtt tovább lépnék, le kell szögezzem, hogy van egy kérdő szócska, amit Auschwitz után egyetlen túlélőnek sem lehet feltenni. Ez a szó így hangzik: Miért?
A kérdést nem lehet feltenni sem annak, aki kényszeresen hangoztatja átélt szenvedéseit, és annak sem, aki hallgat a megaláztatásról! Sem annak, aki fölöslegesnek látszó dolgokat gyűjtöget, sem annak, aki az üzemi étkezdében is à la carte válogatja össze az ebédjét. Sem annak, aki elsősorban saját fajtája társaságát keresi, sem annak, aki a mindenáron való megfelelést tartja szem előtt. Sem annak, aki “büszkén” viseli valamelyik KZ láger karjába égetett regisztrációs számát, sem annak, aki műtétileg eltávolíttatta és a forradás helyét régi sérüléssel magyarázza.

Senki, aki nem volt közvetlen részese az eseményeknek, aki nem látta saját szemével, ahogy szeretteit a gázkamrákba terelik, akit nem fosztottak meg emberi mivoltától, az – még a legnagyobb beleérző képességgel sem – nem képes felfogni a felfoghatatlant. Ezen még az sem segít, ha a nem kevés szak -és szépirodalmi művön rágja át magát. Ezen állami szinten kizárólag az érzelem -és politikamentes oktatással  lehet változtatni.
Ezzel szemben, illetve e mellett a magyarországi zsidóság feladata szervezetileg és egyénenként is eldönteni, hogy mit akar. Az már látható, hogy a félelem szülte döntés zsákutcába vezet. Az európai zsidóságnak tudomásul kell vennie, hogy Európa antiszemita volt és idegengyűlölővé vált, mely kategóriába az örök “bűnbak” mindenképpen beleesik.
Bár a magyarországi zsidók koránt sincsenek annyira rossz helyzetben, mint a Franciaországban élők, ott a zsidók mégis zsidóként – de nem feltétlenül vallásos zsidóként –  élnek, politikai erővel bírnak.
Ezzel szemben a magyarországi zsidóság képviselői belső hatalmi harcuk, az egymásra mutogatás közben gyakorlatilag nem képviselik a zsidóságot.
Tévedés ne essék, minden embernek alanyi joga identitásának megválasztása. Frusztráltságot az okoz, ha erre képtelen!

Visszatérve az írás gerincét képező félelemre, azt gondolom, hogy az eddig leírtak ismeretében nem vonható egyértelműen kétségbe Szegedi Csanád azon állítása, miszerint származása a közelmúltig ismeretlen volt számára.
Ez azonban nem mentség számára! A jogász nyelv úgy mondja, hogy a törvény nem ismerete nem mentesít annak betartása alól. Adott esetben ez annyit jelent, hogy azért, mert valaki nem tudja magáról, hogy zsidó, még nem feltétlen fontos – önként és dalolva – a nyilas párt prominens személyiségévé válni. A kettő között van egy harmadik lehetőség is: Embernek maradni.

Mivel Szegedi Csanád története nem fejeződött be azzal, hogy fény derült származására, s bár nem hiszem, hogy olvasná e sorokat, mégis nyilt levélben fordulok hozzá.

Kedves Szegedi Csanád!

Vallásunk értelmében ön zsidó.
Mégis, ha időben kérdez, lebeszéltem volna, hogy elhamarkodott lépést tegyen, vagyis, hogy találkozót kérjen Köves rabbitól. Sajnos nem kérdezett, a találkozó létrejött, ahol ön – a napvilágra került információk szerint – bocsánatot kért a zsidóktól, ha megbántotta volna őket. És olyan értelemben nyilatkozott, hogy zarándok utat tervez Auschwitzba, a halottak előtti kegyeletének demonstrálására.
Ne haragudjon, de ez, ebben a formában több szempontból is színjátszásnak tűnik és arra enged következtetni, hogy ön, aki párttársai és legyünk őszinték, a zsidóság előtt is enyhén szólva kényes szituációba került, esetleg a vallásban kíván “feloldozást” nyerni.
Sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom, de nem ez a megoldás! Óva intem attól, hogy hirtelen vallásos zsidóvá avanzsáljon!
Hogy utólag ne érhessen vád, felhívom a figyelmét egy nem elhanyagolandó apróságra: Önnek sem Köves, sem egyetlen más rabbi sem adhat “feloldozást” a zsidósággal, nem utolsó sorban saját fajtájával szemben elkövetett bűneiért. Nem adhat, azon egyszerű oknál fogva, hogy egyetlen rabbinak sincs joga a zsidóság nevében megbocsátani, ugyanis a rabbi – más vallásoktól eltérően – nem I-ten földi helytartója!!! A bocsánatot elsősorban otthon, a még élő felmenőitől eszközölje. És kérem, ne látogasson Auschwitzba, a jól karbantartott emlékhelyre. Látogasson inkább – Izraelben működik egynéhány – olyan psychiátriai intézetbe, ahova a Holocaust túlélői nemre-korra való tekintet nélkül, egyenesen valamelyik KZ lágerből kerültek. Van köztük olyan, akinek elméjét kikezdték az átéltek és van köztük olyan, aki “csak” önálló életvitelre vált alkalmatlanná. Próbáljon a szemükbe nézni, abban megláthatja felmenőinek félelmét is!

Megjegyzem, elhatározásához nincs szüksége rabbinikus jóváhagyásra. Tegye ezt mint ember. Ne hirtelen felfedezett zsidósága tudatában, emberként tegyen meg mindent annak érdekében, hogy volt pártja ne mérgezhesse tovább a fiatalokat! Tanuljon! Tanuljon történelmet, olvassa a témában megjelent nem kevés szakirodalmat és amikor úgy érzi, hogy tudása elégséges, nyilvánosan – ahogy a zsidók elleni uszítást, ahogy a gázkamrák tagadását tette – álljon ki és cáfolja a magyarországi régi -és újnyilasok rágalmait.
Ez az egyetlen járható út, hogy a zsidósággal – nem mellesleg saját fajtájával – szembeni bűnét jóvá tegye.

Végezetül engedje meg, hogy a nagy magyar költőfejedelmet, Arany Jánost hívjam segítségül:

“Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.”

“lehar”

2012. augusztus 15.