Identitás és alija

Identitásról és az alija kérdéséről beszélni nem lehet és nem is érdemes addig, amíg nem ejtünk pár szót a cionizmusról,  annak mibenlétéről,  számos fajtájáról.

Ami az idenitást illeti, szintén nem új dolog, hogy annak firtatása kizárólag a zsidó vagy annak vélt emberek esetében merül fel és a szándék az esetek többségében kifejezetten antiszemita indíttatású.

Nézetem alátámasztására – kihasználva az internet nyújtotta szinte korlátlan lehetőséget –  olyan települést kerestem, melynek életébe a ‘60-’70-es években annyira beleláttam, hogy a lakosság zömét nem csak ismerősömnek, de barátomnak is tudhattam. S mint ilyen, a mindennapjaikon túl az ünnepeiknek, családi eseményeiknek is részese lehettem.

A település “őslakói” az 1700-as években betelepült svábok, akik nyelvüket, kultúrájukat a mai napig őrzik és vallásukat – talán a legvadabb Rákosi érát leszámítva – folyamatosan gyakorolják.

Ellenpéldának álljon itt a magyarországi zsidóság, mely Európában egyedülálló a befogadó országhoz való lojalitásban, a befogadó nemzethez történő asszimilálódásban.  A lojalitás megmutatkozott már az 1848-as szabadságharc során is.

Később, a II. világháború borzalmait megélt és túlélt azon zsidóknak, akik a kivándorlás helyett továbbra is Magyarországot választották lakóhelyül, rá kellett döbbenniük, hogy az új rezsim első dolga volt kihasználni azt a tényt, hogy a háború alatt “nem sározódtak be a náci-nyilas eszmékkel”, ami alkalmassá tette őket az új rendben betöltendő kiemelt pozíciók elfoglalására. A felébredés többeket öngyilkosságba kergetett, vagy az ország elhagyására kényszerített, de a többség – köztük a zsidó vezetők is – a szovjetben az életüket megmentő felszabadítókon túl nem akarták észrevenni a rendszerben rejlő buktatókat.

(Csak zárójelben jegyzem meg azt az érdekességet, hogy a magyarországi zsidók – ellentétben az elcsatolt területek zsidóságával – nem beszélték a yiddisht.) Háború előtt a magyart és a németet keverve használták, háború után szinte kizárólag a magyart. A zsidó lakások bejárati ajtajáról eltűntek a mezüzék és még a ‘70-es évek elején is előfordult, hogy a házasulandó pár a lakóhelyétől sok kilométerre merte csak vállalni a hagyományos zsidó esküvőt, ott állt a hüpe alá. Nagyon sokan a vallást is Auschwitzban hagyták, fiaikat nem vétették fel Ábrahám szövetségébe (körülmetélés) és ezért fordulhatott elő olyan furcsa eset is, hogy a hitközségi nyilvántartásban a már háború után született apa és annak fiai egyazon főkönyvbe lettek bejegyezve.

Azonos időszakot vizsgálva és összehasonlítva a német ajkú lakosság, valamint a zsidóság (ezekben az években a zsidó lakosság alatt gyakorlatilag a pesti zsidóság értendő – akit bővebben érdekel a téma, javaslom a deportálások időbeli sorrendjének tanulmányozását) hozzáállását a befogadó nemzethez – világosan látszik, hogy az asszimilálódás a zsidók körében lényegesen magasabb arányban fordul elő. Sajnálatos, de tény, hogy a vészkorszak után a magyarországi zsidók többsége megszűnt zsidónak lenni.

Lehet ezt a korszakot szeretni, vagy nem szeretni, de legjobb lenne – legalább így utólag – a helyén kezelni, benne az emberrel. Nem kell szépíteni, a magyarországi zsidók identitása ebben az időszakban magyar volt, sokszor magyarabb a magyarnál. S miközben az élet folyt a maga teljesen kiszámítható medrében, igyekeztük háttérbe szorítani az átélt, vagy átörökített emlékeket.

Hittük, a társadalomba történt beolvadásunk olyan tökéletes, hogy senki ember fiának eszébe sem jut kutakodni származásunk iránt. Elhitették velünk és mi – talán kényelmi okokból, talán mert tényleg nem találkoztunk antiszemita jelekkel – el is hittük, hogy a múlt történelmünk része, egy megismételhetetlen része.

Tévedtünk és ennek első jelére a rendszerváltással egyidejű címerváltásra oda kellett volna figyelni. Igaz, hogy ezt a mai 20-30 évesek nem láthatták, de az idősebb korosztály és a zsidó vezetők figyelmét nem kerülhette el.

 

Személy szerint nem hiszek a kettős identitásban, ha valakinek a szíve egyenlő arányban húz erre is arra is, előbb-utóbb eléri azt az állapotot, amit a “mindenütt jó, de legjobb útközben” jellemez.

 

Alija!  Már maga a kifejezés is megérdemel némi magyarázatot. Ha valaki elhagyja szülőhelyét és Amerikáig meg sem áll, arra azt mondjuk – kivándorol. Az Izraelbe érkezők esetében alijázókról beszélünk, ami a szó valódi értelmében felmenést jelent. Fel, Jeruzsálembe!!! Függetlenül attól, hogy tényleges lakhelyünk az ország mely részében lesz, haza jövünk és tudjuk, hogy Jeruzsálem nélkül nincs Izrael!

 Nem szándékom visszatekinteni a történelmi időkig, de az említésre méltó, hogy a Szentföldre irányuló nagyobb léptékű alija mögött mindig felfedezhető a gazdasági válság, illetve a politikai-vallási üldöztetés. Ugyanakkor – a legelső időket leszámítva – kevésbé van jelen és az idő haladtával egyre jobban hiányzik a teljes zsidó élet megélésének igénye, a vallásosságot már nem is említem.

Attól azonban, hogy valaki egy sikertelen egyetemi felvétel, vagy a munkakezdés nehézségei elől, esetleg egy zsidósága miatt bevert orr miatt egészen Izraelig fut, még identitását tekintve nem válik automatikusan izraelivé. Nem akarom kiemelni a vallás szerepét, – ezt senki nem várja el a bevándorlótól –  de azon nem árt elgondolkozni, hogy zsidónak lenni, zsidóként élni nem lehet vallási és halachikus alapismeretek nélkül. Izraeli zsidónak lenni pedig nem lehet a zsidóság és Izrael történelmének ismerete nélkül. Előző azért lehetetlen, mert zsidónak lenni nem kizárólagosan a vallást jelenti, hanem egyfajta életformát, utóbbi ismerete nélkül pedig nem, vagy nagyon nehezen értelmezhetőek a mindennapok eseményei. (Példa erre az “amud anan” akció kapcsán egy aggódó szülő szájából elhangzott mondat: nem érdekel, ki lő, de hagyják abba!)

A beilleszkedés természetesen nehézséggel jár, legyen szó új  munkahelyről, összeszokott baráti társaságról, lakáscseréről.  Az alija is egyfajta lakáscsere, az újat ez esetben is “be kell lakni”. Minden ki -vagy bevándorlás megoldandó feladat elé állítja a fogadót csakúgy, mint a fogadottat.

Tapasztalatból mondom, hogy az  izraeli társadalom többségében nyitott és befogadó.

Sok új bevándorló – függetlenül a származási országtól – beleesik abba a hibába, hogy nem választja szét az állami intézményekben tapasztalható bürokratikus ügyintézést a lakosság segítőkészségétől. Némi kitartással azért az állami szerveknél is elkönyvelhető az eredmény és tulajdonképpen nagyon jó tanulóidő a későbbiekre. Még véletlenül sem szabad azt hinni, hogy a vontatottság az új bevándorlónak szól. Az őslakosnak is kijár ez az élvezet!

Kicsit előre szaladtam, pedig a beilleszkedés nem az országba érkezéssel kezdődik. A beilleszkedés már az alijára való felkészülés része. Ekkor kell eldőlnie, hogy milyen elvárásokkal vág neki valaki az új életkezdésnek. Ebben az időszakban a legfontosabb utánanézni annak, hogy az egyéni elvárásoknak az ország meg tud-e felelni? És ha nem, tud-e, akar-e az újonnan érkezett mindkét fél megelégedésére elfogadhatóan váltani!

Ahányan vagyunk, annyiféleképpen éljük meg a váltást, ezért mindenkire egyformán érvényes útmutatót nem is lehet adni. Azt látom, hogy a fiatalabb korosztálynak, különösen a gyerekkoruaknak semmiféle megrázkódtatást nem jelent. Előbbieknek még nincsenek kialakult baráti kapcsolataik, utóbbiaknak, meg életkorukból adódóan mindegy, hogy melyik homokozóban építenek várat.

 

Ami személyemet illeti, ha még egyszer alijáznék, akkor sem változtatnék a nálam bevált módszeren és akkor is a látszólag nehezebb megoldást választanám. Értem ez alatt, hogy a csoportos alija helyett az egyénit, a merkaz-klita helyett a közvetlen befogadást preferálnám.

Az csak látszólagos hátrány, hogy a nem, vagy alig beszélt nyelven kell élned. Mire az ulpán beindul, rájössz, mennyire hasznos. Nem beszélve arról, hogy van legalább két izraeli szomszédod, de ne zavarjon, hogy az egyiknek erős orosz, a másiknak pedig még erősebb amerikai kiejtését nehezen érted. Ők sem értik a nyitott magánhangzóidat. És ennek ellenére ragyogóan elbeszélgettek.

Az ulpán vitathatatlanul jó dolog. Felnőtt oktatásban jártas, a ragyogó beleérző képességgel rendelkező tanárok mindent megtesznek azért, hogy legalább a nyelv alapjait elsajátítsa a delikvens.

Már az ulpánon, de a lakókörnyezetben is meg kell ragadni minden alkalmat, hogy újabb és újabb ismeretséget kössünk, hiszen minden egyes új ember potenciális munkalehetőség forrása lehet.

Nagyon fontos, –  és a SZOHNUT erre sem készíti fel az alijázni szándékozókat – hogy merj változtatni! Merd kimondani, hogy neked nem felel meg a hely, ahova irányítottak, őszintén mond el, hogy miért és kérj segítséget a helyváltoztatáshoz. Egy rosszul megválasztott környezet nem egy esetben eredményezte, hogy az illető rövid időn belül jeridázott, majd azóta is magyar nyelven írja az Izraelt elítélő, kifejezetten lejárató blog-bejegyzéseit.

A végére hagytam, pedig ezzel kellett volna kezdeni: A SZOHNUT nem egyenlő az állammal. Mások az érdekei, mások a lehetőségei!!!

 

Pár szót az utódokról,  illetve az anyanyelvről.

Véleményem szerint az anyanyelv őrzése nem identitásfüggő. Egyszerűen a kultúra része.Még a vészkorszakot átélt családok között is kevés azoknak a száma, akik az országba érkezéskor nem voltak hajlandók többé magyarul megszólalni, az anyanyelvüket legfeljebb az idősebb, már nyelvet tanulni képtelen rokonokkal való kommunikációban használták. A többségnél azt lehet tapasztalni, hogy még a harmadik-negyedik generáció is helyesen és helyén használ bizonyos szavakat. Itt érdemel említést Jeruzsálem “magyar házak” elnevezést viselő része,  ahova a mai napig is csak igazoltan magyar gyökerekkel rendelkezők költözhetnek.

Az, hogy az első generációs izraeli házon belül az anyanyelvét használja, teljesen természetes. Náluk megfigyelhető, hogy ahogy az évek telnek, egyre kevesebb beszédükben a magyar szó. Ugyanakkor esetükben csak nagyjából minden tizedik magyar nyelvű irodalmi alkotásra jut egy héber. A közép -vagy felsőfokú végézettséget itt szerzettek, a már Izraelben katonai szolgálatot teljesített első generációs bevándorlók között azonban az anyanyelv használata elenyésző. Hogy még ennél is tovább menjek, az itt születettek, vagy a nagyon fiatalon az országba érkezőknél nem csak az identitás kérdése nem merül fel, de anyanyelvük is az ivrit lesz.

De ezt akartuk, ezért jöttünk! Vagy nem?

Eötvös Józsefet idézve:  “Az egésznek része csak az lehet, aki szíve részévé tette az egészet!”

 

2013. július 1.