Tag Archives: emlékezés

יום השואה – Holocaust emléknap

6 ápr

Az emléknapról kicsit másképp


Versenyt futunk az idővel, amikor be akarjuk pótolni a bepótolhatatlant, amikor autentikus forrásból szeretnénk információkat gyűjteni. Elkéstünk,  hiszen a 192 ezer túlélő (40%-uk egyedülálló) átlag életkora 84 év és közülük naponta 37-en, havonta átlagosan ezren távoznak az élők sorából. (40%-uk állandó félelemben él, retteg, hogy a Soah visszatérhet.) 

[2014-es adat szerint a túlélők száma 180 ezer, 2015-ös adatok alapján 152 ezer és 2018-ra számuk az előrejelzés alapján 118 ezerre zsugorodik]

(Izraelben később emlékezünk: 1943. április 16-án (כ”ז בניסן)*  vette kezdetét a varsói gettófelkelés, ehhez a dátumhoz igazítjuk a vészkorszak áldozatainak és hőseinek emléknapját.)

 Nagy gondban lehetnek az emléknap szervezői, hiszen képtelenség ugyan arról a témáról minden évben valami mást, valami újat mondani. Ezért aztán úgy néz ki, hogy az egyszer megírt, legalább három, az érzelmekre ható mondatot tartalmazó beszéd éveken keresztül, automatikus dátum módosítás után újra felhasználásra kerül. Ettől lesznek az ünnepinek szánt beszédek még  az érdeklődők számára is szinte elviselhetetlenül unalmasak.

Az én megemlékezésem.

Egy ilyen, vagy hasonló megemlékezés az évek folyamán kibővíthető új és újabb információkkal. Most én is ezt teszem.

Tudott, hogy vannak számosan a túlélők között olyanok, akik nem akarnak, nem tudnak beletörődni a megváltoztathatatlanba és minden lehetséges fórumot felhasználnak, hogy nyomára bukkanjanak szeretteiknek. Ahogy az évek telnek, ennek esélye egyre csökken és mégis, nemrég (2013) találkoztam egy felhívással:

“Segítsünk egy holokauszt-túlélő férfinek, aki 68 éve nem látott ikertestvérét keresi! Menachem Bodner Elias Gottesmannként született 1940-ben Munkácson. Ikertestvérével, Jenővel (becenevén Jolli) együtt az auschwitzi haláltáborba kerültek.Mindketten túlélték a borzalmakat, de a tábor felszabadításakor elszakadtak egymástól. Menachem Bodner nevelőszülőkhöz került, és csak tavaly tudta meg, mi is történt vele. Itt, a Facebookon keresi ikertestvérét, Jenőt: A7734. Minden információ, megosztás nagy segítség lenne! Az ikrek történetéről bővebben itt:http://ow.ly/jpRFY”

[ Örömmel írom le, hogy Gottesmann úr keresése eredménnyel járt,  rátalált testvérére!]

 Szintén 2013-as in formáció, hogy  a “Harcosok a békéért” elnevezésű nemzetközi szervezet nyolc palesztin tagja látogatást tett a Yad Vashem Intézetben. Az alábbi mondatok tőlük származnak:

 “A holocaust két éve kezdett érdekelni, miután láttam a Schindler listája” c. filmet és jártam a washingtoni Holocaust Múzeumban is. Többek között ezért is szerveztem meg ezt a látogatást palesztinok részére.

Amikor elmész egy ilyen helyre, elfelejted, hogy ki vagy. Ez egy tragédia, nem lehet szavakkal leírni.

Amikor hallgatom a megszállt területeken élők panaszait, át tudom érezni a helyzetüket, de nagy hiba összehasonlítást tenni. A holocaust egészen más dolog, a kettő nagyon különbözik.

Azt hiszem, ide mindenkinek el kell jönnie.

***

Számomra ez egy megrendítő élmény.

***

“Megértem a zsidók félelmeit.

***

Hallottam embereket beszélni a Yad Vashemről és magam is meg akartam tapasztalni. Láttam filmeket a holocaustról, de sem az elbeszélés, sem a filmek meg sem közelítik azt, amikor magad látod a félelmet az emberek szemében.

Nem értem, hogyan esküdhetett össze az egész világ, ilyen bűncselekmény elkövetésére.

***

Nem értek egyet azzal, hogy a holocaustot összehasonlítják a palesztin menekült problémával.”

 

Hát ennyi!

71 év telt el  és annak ellenére, hogy a szemtanúk, a kor szenvedő alanyai – ha fogyatkozó számban is, de – köztünk vannak, Európán az amnézia tünetei mutatkoznak.

Mi másra vélhető, hogy az antiszemitizmus ismét virágkorát éli?!

Azért ne legyünk igazságtalanok. Van antiszemitizmus és van antiszemitizmus. Különbség köztük nem abban áll, hogy egyik, vagy másik enyhébben, esetlen brutálisabban bánna el a zsidókkal (és általában a bűnbaknak kikiáltott kisebbséggel). Szó sincs róla. A nagy különbség az, hogy amíg egyes országokban kormányszinten kezelik a helyzetet, másokban hathatós állami támogatást élvez.

 Nem szándékom hosszúra nyújtani ezt a bejegyzést, bár lehetne még bőségesen beszélni arról, hogy vajon mit éreznek a túlélők és leszármazottaik, amikor szembesülni kénytelenek az állami szintű zsidózással, de nem kicsit elgondolkoztató az is, hogy milyen traumát élt át az az ős, aki inkább látta nyilasként, mint zsidóként a leszármazottját…

 Befejezésül ide másolom dr. Székely András (1942-2012) Munkácsy-díjas művészettörténész, az internet világában “Medve1942” nicknéven ismert, igen nagy tudású kommentelőm a fent belinkelt megemlékezéshez írt hozzászólását.

Sorai kiemelt figyelmet érdemelnek!

 medve1942 – 2012.04.20.

“Kedves Lehar, gondolom, most már feljött az Esthajnalcsillag, és nem foglalkozol a bloggal…

Valószínűleg soha meg nem valósuló elképzeléseim között szerepel egy ismeretterjesztő szándékú világtörténeti esszé az antiszemitizmusról. De nem abból a szempontból, hogy “szegény zsidók”. Hanem abból, hogy – szegény antiszemiták! Tudniillik a spanyol, angol, holland, amerikai vagy épp osztrák-magyar történelem tökéletesen bizoinyítja, hogy a hivatalos, kormányzati antiszemizmus, például a spanyol kiüldözés 1492-ben tragikus következményekkel jár, míg a befogadás épp fordítva, segíti az állam vagy épp birodalom fejlődését. Az antiszemitizmus – nemzeti önsorsrontás. Ezt mint magyar mondom (aki egy picit azért “galutzsidó” is…) :)))”

2013. április 6.

* Polgári időszámítás szerint 2016-ban ez a nap május 5.

 

Utolsó frissítés: 26.01.2016

 

Holocaust Emléknap

27 jan

Január 27. –  az ENSZ által meghatározott Holocaust Emléknap. 67 évvel az auschwitzi halálgyár felszabadítása után Világszerte visszaemlékezések zajlanak, melyek célja az emlékezésen túl az emlékeztetés! Aki magyar ajkú, annak Radnóti sorai mindent elmondanak a korról, s benne a kórrol: “Oly korban éltem én…”

túlélők Buchenwaldban  (1945)

Az elmúlt évtizedek alatt olyan dokumentumok láttak napvilágot, melyből a háború utáni nemzedék is megismerhette a félelmet, a szenvedést, a változtathatatlanba való beletörődést. Születtek könyvek, filmek erről a korszakról. Ismerjük belőle a varsói gettó, Szenes Hanna, Anna Frank történetét, a túlélők beszámolói alapján az egyes koncentrációs táborok lakóinak életkörülményeit, megismerhettük a legnagyobb halálgyár Auschwitz-Birkenau munkamódszerét, napi kapacitását stb. A megismerésben legtöbbet mégis a “német precizitás” segített. A foglyok nyilvántartásáról, az elkobzott értékekről, de akár a gyerek- fogkefékről vezetett lista sok mindent elárult a vészkorszak borzalmairól.

cipőhegy a Bergen-Belsen-i koncentrációs táborban (1945)

Sokszor hallottam gyerekkoromban, hogy a haza az a föld, ahol az ősök nyugszanak. Nem értettem sem akkor, és nem értem ma sem. Ki mondja meg, hol van az én hazám? Ott, ahol születtem, de a sírhantokat egy kezemen meg tudom számolni? Vagy Bécsben, vagy a volt Jugoszlávia területén, ahonnan családom egy része származik? Érsekújvár, ahonnan a felmenőket elhurcolták, Románia, ahol a várossal együtt pusztult a rokonság is. Netalán Auschwitz, ahol nővéreim és anyjuk a gázkamrában végezték, vagy Ukrajna, ahol nagyapámat, mint a Magyar Honvédség ” katonáját” munkaszolgálatosként aknamezőre hajtották?

a magyarországi deportálások térképe

Meggyőződésem, hogy úgy a túlélőknek, mint a háború utáni első, de még a második generációnak is, megvannak a maguk emlékei. Emlékek, amik nem oszthatók meg senkivel, emlékek, amiket egyedül kell cipelni. Van emlékképe annak, aki átélte, de annak is, aki szülők, rokonok nélkül volt kénytelen felnőni, aki soha a száján ki nem ejthette az “édesanyám”, “édesapám” szavakat, aki vér szerinti rokontól soha simogatást nem kapott. Miért jut mindez eszembe? Mert megint elérkezett az idő, a kollektív emlékezés évről-évre ismétlődő ideje. Emlékezünk! Kollektíven! Nem szeretem! A központilag levezényelt megemlékezésen mindig ugyan az a kör hivatott emlékezni, szinte ugyan azokkal a szavakkal, mintegy letudva a kötelességet. Számomra sokkal szívbemarkolóbb, amikor megszólalnak a szirénák, a munka szünetel, a forgalom az utakon leáll. Az autósok az út szélére kormányozzák járműveiket, és a két perces szirénahang alatt főhajtással adóznak az áldozatok emlékének. Ez után, az egész nap folyamán úgy a rádió, mint a televízió széles teret enged a visszaemlékezésnek.

Megszólalnak a túlélők, azok gyerekei és ma már ott vannak az unokák is. Az elmúlt évek valamelyikében történt, hogy három generáció együtt ült a kamerák elé. A nagymama olyan dolgokat elevenített fel, amikről saját lányának – annak többszöri unszolására – sem beszélt. Amikor a 16 éves unokája visszatért az auschwitzi “Az élet menete” látogatásról, átszakadt a gát. A nagymama mesélt, mesélt… És ez így helyes, mondandójának üzenete van, komoly üzenete a háború utáni nemzedéknek!

Mindenki, aki teheti, próbálja szóra bírni a ma már kevés számban körünkben lévőket, tudjon meg egyre többet arról a múltról, arról az időszakról, aminek SOHA visszatérnie nem szabad!

2012. január 27.

Képek forrása: Wikipedia

 

Utolsó frissítés: 26.01.2016

%d blogger ezt kedveli: