Tag Archives: beduin

Izrael – napi összefoglaló 5.

21 nov

Jól bevált szokásommal –  hogy mielőtt klaviatúrát ragadok, átfutom a nap történéseiről tudósító nemzetközi sajtó írásait – ma sem hagytam fel.
Nem titok, hogy ilyenkor két szempont szerint osztályozom az olvasottakat. A tálalás és a hozzászólások milyensége.
Amikor a híranyag tálalásáról beszélek, természetesen nem ejtek szót a bloger-társadalomról, hiszen a legobjektívebb blog is – hacsak nem szakmai irányultságú – tartalmaz szubjektív elemeket. Ugyanakkor a “hivatásosoktól”, a független hírközlő szervektől elvárható lenne, hogy a maximális objektivitás. Ez már csak azért is elvárható lenne, mert – eltekintve az eseményt személyesen megélőktől – saját olvasótáborukat vezetik félre, ami az internet világában rövid időn belül kiderül és hosszú távon nem használ hitelességüknek.
Abban természetesen nincs semmi kivetnivaló, ha a világ egyik vezető médiája a gázai övezetbe a nyelvet anyanyelvi szinten bíró tudósítót küld, de amikor a BBC rövid időn belül három alkalommal kényszerül elnézést kérni a világhálóra feltett képeinek hazug kommentálásáért, akkor bizony megkérdőjelezhető a függetlensége.

Nos, a napokban látható volt a “szerencsétlen” palesztin, aki éppen társai támogatnak, majd valamivel később, amint saját lábán épen és egészségesen távozik.



a képet egy NolBlog-os bloger bejegyzéséből vettem át, egyszerűen azért, mert volt annyira figyelmes, hogy az időeltérést pirossal bekarikázta.

kepkezelo.com/images/48a5kqh7bgpvqu6jbhlf.jpg

Ma pedig John Donison, szintén a BBC tudósítója kért bocsánatot, amiért egy olyan képet töltött fel az internetre, ami nem Gázában, hanem a múlt hónapban Szíriában történt eseményt tükröz.

És akkor lássuk a mai nap történéseit, amihez vissza kell kanyarodni a tegnaphoz, amikor is reggel egy 18 éves katonánk Joszef Partok és egy civil, Elian el-Nabari, beduin földműves az Eshkol körzetét ért rakétatámadásban életét vesztette.
A tegnapi nap folyamán 150 rakétát lőttek ki izraeli területre – miközben a tárgyaló felek a tűzszünet feltételeiről értekeztek.
A rakétatámadások ma is folytatódtak, ezzel kapcsolatban Beni Gantz vezérkari főnök a következőket nyilatkozta: “A szárazföldi bevonulás még nincs lefújva, a légierő tovább folytatja a veszélyforrások felszámolását.”

A hazánkban tatózkodó washingtoni külügyminiszter, Clinton asszony a tűzszüneti megállapodás három sarkalatos pontjára hívta fel a figyelmet:
1. Tartós tűzszünet,
2. Izrael biztonságának garantálása,
3. A gázai-övezet lakói életfeltételeinek javítása.

Ami nagyon fontos, egyértelműen kijelentette, hogy a Hamasszal nem tárgyal!

Miközben a rakéták, ha számuk ritkult is, továbbra is érkeznek és miközben több ország vezető képviselői a tűzszünetről tárgyalnak, ma már az ilyenkor szokásos “járulékos” történésekkel is szembe kellett néznünk. A hebroni palesztinok egy fiatalokból álló csoportja még “csak” kődobálással nyilvánít véleményt. Ennek során egy személy sérült.

Tel-Aviv központjában délben egy autóbusz belsejébe dobott kézitáska tartalma felrobbant, melynek következtében 21 fő sérült, egyikük állapota súlyos, 3-4 fő állapota közepes súlyosságú.
Szemtanúk állítása szerint a merénylő fellépett az autóbusz lépcsőjére, egy táskát dobott a jármű belsejébe, leugrott és elszaladt. A vizsgálati eredmények szerint a táskában házi készítésű bomba volt, nagyjából 2-3 kilogramm robbanóanyagot tartalmazott.


E sorok írása közben jelentette be az amerikai külügyminiszter asszony és egyiptomi kollégája Kairóban, hogy izraeli idő szerint ma este 9 órától tűzszünet van érvényben.
A többit majd meglátjuk.

Képek forrása: Google

2012. november 21.

 

A törzs mindenek előtt

8 Sze

Az általánosítás mindig magában hordozza a tévedés lehetőségét, ami hatványozottan érvényes, ha az általánosítás alanya “ismeretlen”. Az ismeretlentől való tartózkodás pedig alapvető emberi tulajdonság, ami azonban hosszú távon, viszonylag zárt környezetet véve alapul, nem járható út.
Miért mondom ezt?
Azért, mert a nyugati társadalmak iszlám közösségei körében tapasztalható, a befogadó ország számára “furcsaság”-nak tűnő szokásokat a közösségtől való távolságtartással ki lehet védeni, de nem tehető meg ugyan ez a Földközi tenger vidékén, iszlám társadalmak gyűrűjében. Szokásaik, hagyományaik ismerte nélkül a “miért” kérdés megválaszolatlan marad.

Úgy Európa, mint Amerika folyamatosan beleesik abba a hibába, hogy saját fejével gondolkozva, a demokráciában eltöltött hosszú évek tapasztalataival akarja megérteni az iszlám kultúrát, amire nem sok esélye van az arab mentalitás alapos ismerete nélkül.

Az arab társadalom alapja ma is a törzs, vagy a nagycsalád, amelyre az arab nyelv több kifejezést is használ, u.m. kaliha, asira, fahdzs és hamula stb. Ezen kifejezések jelentése szinte azonos és meghatározza a  viselkedési formát. Egy-egy törzs férfi tagjai vérrokonságban állnak egymással, de ez többnyire a nők esetében  is igaz. A férfiak egy sok generációval előbbi “ősatya” leszármazottai.
A törzs létszáma attól függ, hogy történetük  során hányszor osztódtak. Vannak törzsek, amelyek alig, vagy egyáltalán nem szakadtak kisebb egységekre és létszámuk elérheti a több 10.000 főt. Vannak azonban törzsek, melyek belső viták miatt kisebb csoportokra darabolódtak, belőlük új törzs képződött.
A természeti környezet is nagyon befolyásolja az együtt maradást, vagy szétválást. A sivatag eltartó képessége arra kényszeríthet családokat, hogy tovább vándoroljanak állatokat és embereket egyaránt eltartó területet keresve, szerencsés éghajlat mellett erre csak nagyon ritkán kerül sor.
A  különálló törzsek egy-egy fegyveres milíciát alkotnak. Szinte minden férfi rendelkezik fegyverrel, amivel a törzsi területet, a nagycsalád érdekeit minden körülmények között megvédi. Pontosan úgy működnek, mint a katonai egységek.
Szigorú törvények szerint élnek és a törzsi törvények a tagok számára mindenek fölött állnak, de fölötte állnak az állami törvényeknek is, ami annyit jelent, hogy a törzshöz való hűség megelőzi az államhoz való hűséget.
Pl. a legtöbb állam tiltja, hogy bűnözőnek menedéket adjanak, azonban koránt sem biztos, hogy a törzs kiadja egy tagját, hacsak nem olyasmit követett el, ami rossz fényt vet a közösségre. Ilyen lehet egy különösen kegyetlen nemi erőszak.

Ha a törzs egy tagja egy országban hatalomra jut, első dolga, hogy a kulcspozíciókba saját törzséből származó tagokat nevezzen ki, mert tudja, hogy csak bennük bízhat meg feltétel nélkül. Ez a magyarázata annak, hogy a szír hadsereg főparancsnoka miért Maher el-Asszad, Basar Asszad testvére. A hírszerzés vezetői, a hadsereg parancsnokai mind az alauita törzsből származnak.
A helyzet Líbiában és Jemenben is hasonló. Moamar Kadhafi és    Ali Abdallah Szalah minden fontos pozícióra a törzsi tagokat nevezték ki. Azok a törzsek, amelyek így a társadalmi és gazdasági hatalom perifériájára kerültek, fellázadtak a központi hatalom ellen.

Ugyan ez a jelenség megfigyelhető Izraelben is az arab helységek helyhatósági választásainál. A forgatókönyv ugyan az. Jön az új, más törzsből származó polgármester és első dolga az apparátus lecserélése saját embereire.
A törzsi alapon történő kiválasztás nem csak a politikai életben, a közigazgatásban érvényesül, de többnyire a tanárok kiválasztásakor is figyelembe veszik. Ezen túlmenően előfordul, hogy a tanulókat is ilyen szempont alapján csoportosítják, így a párhuzamos évfolyamok egyikébe X, míg másikába Y törzsbeli tanulók járnak.
Három éve a Negev egyik városában, Rahat-ban az a-turi törzshöz tartozó polgárok megakadályozták az Oktatási Minisztérium pályázatát elnyert igazgató kinevezését, melynek indoka a más törzshöz való tartozása volt.

Fentiek alól csak a Perzsa öböl menti kis országok (Kuwait, Qatar, Abu-Dali, Dubai…) kivételek, ahol az államot egy domináns törzs alapította és a vezetői hatalom még abból az időből öröklődik, amikor még együtt tevegeltek a sivatagban. A változás csak annyi, hogy a tevét  mára felváltotta az aranyozott Rolls-Royce.

A hűségi sorrend nagyjából így néz ki:

  • Én és a testvéreim – az unokatestvérek ellen,
  • én és a testvéreim, meg az unokatestvéreim –  az idegenek ellen.

Minél közelibb a vérségi kötelék, annál nagyobb az összetartás.

Az arab társadalomban a családon belüli házasság teljesen elfogadott. Felfogásuk szerint az idegen vőlegény-menyasszony csak kémkedni jön. Ezen felül az sem utolsó szempont, hogy az unokatestvér házasság családon belül tartja a vagyont. Az még valamennyire elfogadott, hogy egy férfi “kívülről” választ feleséget, (bár a törzs asszonyai nehezen fogadják be) fordítva viszont elképzelhetetlen.

A törzs becsülete elsőrendű fontossággal bír. Ha valaki megsérti, azt megbüntetik. A büntetés lehet kiközösítés, pénzbírság, verés, vagy halál. Nem ritka, hogy halálbüntetés vár arra a lányra, aki nem a törzs elvárásai szerint viselkedik a férfiakkal szemben. (Az utóbbi időben ezen az alapon több gyilkosság is történt  az izraeli Lod városában.)

A törzsi hagyományokat még akkor is hosszú-hosszú ideig megőrzik, ha lakóhelyet és gazdasági tevékenységet váltanak.  Ez történt az 1960-70-es években, amikor a beduinok a nyájaikkal  kapcsolatos problémák miatt a Negevből Ramle-Lod környékére költöztek. Továbbra is egymás között, vagy a Negevben hátramaradt családtagokkal házasodnak. Az egy törzshöz tartozó családok annyira nem keverednek egymással, hogy pl. Um el-Fahem városban, ahol három kerület van, még véletlenül sem fordul elő, hogy valaki az “idegen” törzs területére költözzön.

A törzsi igazsgászolgáltatás is eltérő a nyugati társadalmakban megszokottól.
Minden törzsben megtalálhatók a felelős öregek, (a sejkeknek egy csoportja) akikhez ügyes-bajos dolgaikkal fordulnak a tagok. Minden ügyben ők döntenek és döntésüket senkinek eszébe sem jut kétségbe vonni. Ezek a döntések nem az állam törvényein alapulnak, sokszor éppen ellentétesek azzal.

A törzsi igazságszolgáltatást példázza, hogy ha valaki megöl egy másik törzshöz tartozót, tettével egy vérbosszú láncolatot indíthat el, ami abban nyilvánul meg, hogy a gyilkos összes egyenes ági férfi rokonát “felelős”-nek tekintik az esetért, amiért “cserébe” közülük egyet megölni nem csak természetes, de “erkölcsi” kötelesség is. Ez a gyilkosság sorozat csak akkor szakad meg, ha a törzsek valamilyen formában kibékülnek. A “szulha”-nak, mely  kibékülést jelent, különböző fokozatai vannak, u.m.  a “hudna” a gyilkosságok megtiltása, az “atwa” a pénzbeli kártérítés. A konfliktus végét a “raia”, a zászlóbevonás hivatott jelképezni.
Az egész folyamatot egy másik törzs tekintélyes öregeinek csoportja irányítja, s mint fentebb írtam, az ő döntésük helyességét senki nem vonja kétségbe.

A törzsi összetartás egyik legfőbb eleme, hogy az egyén személyes jogainak egy jó részéről lemond a közösség javára. Ezért cserébe a törzs mindenkori támogatását élvezi.

A modernizáció, ha lassan is, de hatással van a törzsi szokásokra . A műholdas adások és az internet nyújtotta “kiekintés”-i lehetőség, valamint az állami oktatás szerepe elvitathatatlan ezen változások elősegítésében. A legszembetűnőbb változás Tunéziában tapasztalható, ahol nagy számban költöztek az addig sivatagi lakosok a városokba, nem törzsi keretek közé. Egyiptomban a ‘60-’70-es évekre jellemző nagy elvándorlás elsősorban az assszuáni gát építésével volt összefüggésben, amely felszámolta a árasztásos öntözésen alapuló mezőgazdaságot.

A városokban nincsenek törzsi keretek, hacsak a város nem eleve törzsi keretek mentén szerveződött, mint pl. el-Paham, Hevron, vagy Nablusz, ahol a város vezetői a mai napig a törzsek tekintélyes vezetőiből kerülnek ki. A törzsek folyamatosan viszálykodnak a Palesztin Hatósággal azon, hogy ki a “gazda” és többé-kevésbé egységsen hárítják el a “beavatkozási” kísérleteket.

 

2011. szeptember 8.

A 22-es csapdája: Líbia

20 Júl

Kadhafi utolsó órái?! – és addig? – és utána?

Joggal foglalkoztatja a közvéleményt az arab világban kirobbant tüntetés-sorozat, melynek kimenetele jelen pillanatban még a területet jól ismerő szakemberek számára sem lehet egyértelmű. Az első, Tunéziában kirobbant felkelést még magam is “éhség-lázadás”-ként könyveltem el. Az egyiptomi események kapcsán azonban – bár a két ország azonos abban, hogy alapterületének nagy része semmire sem használható sivatag – kétségeim támadtak. Amikor azonban Bahrain-t és Líbiát is elérte a lázadás, egyértelművé vált, hogy itt sokkal többről van szó.
Ami az arab államokból érkező híranyag mennyiségét illeti, abban nincs hiány, ugyanakkor nagyban nehezíti a tisztán látást, hogy azok nem minden esetben tekinthetők hitelesnek.

Azt hiszem, nem vitatható, hogy a regnáló hatalom pozíció-őrző elszántsága Líbiában öltötte a legbrutálisabb formát. Ezért nem is véletlen, hogy az elmúlt napokban a közvélemény kiemelt figyelmet szentelt az ott zajló eseményeknek.

Ma már tényként kezelhetjük, hogy Kadhafi Tripolit sem tartja egészen kezében és csak idő kérdése, mikor bukik végérvényesen, bukását azonban még az eddigieknél is több vér fogja kísérni.
Kadhafi a Kadhaf el dam (érvágók) beduin tözs tagja, mely törzs mindig is a kegyetlenségéről volt híres. Kadhafi 1969. szeptember 1-jén , mint a líbiai hadsereg tisztje, élére állt egy katonatisztekből álló csoportnak, akikkel államcsínyt robbantott ki, melynek során az akkor külföldön tartózkodó Idrisz király uralmát megdöntötte. A királyi posztot Idrisz unokatestvére foglalta el, de már pár óra múlva nyilvánvalóvá vált a hatalom kérdését érintő nézetkülönbségük, ami a király házi őrizetével, majd a hatalomból történő “hivatalos” elmozdításával ért véget. És kezdetét vette egy véres, törzsi háború, mely Kadhafi győzelmével és a szenusszi törzsből származó királyi család háttérbe szorításával végződött. Ezt követően kikiáltották a Líbiai Arab Köztársaságot. Kadhafit ezredessé léptették elő és ettől kezdve az ország irányítója és a hadsereg főparancsnoka egy személyben. 42 éves uralkodása során sem volt képes egységes líbiai nemzet kialakítására, az országot jelenleg is több, kisebb-nagyobb beduin törzs alkotja, és bármennyire hihetetlen, ezek a törzsek annyira elkülönülnek egymástól, hogy a különböző törzsek szinte már más országot jelentenek.
Kadhafi fia a legutóbbi televíziós beszédében egyértelműen bejelentette, hogy a család nem távozik az országból, “itt születtünk, itt is halunk meg!”
Erre az elszántságra jellemző, hogy Kadhafi megnyitotta a Tripoli fegyverraktárakat, hogy onnan a vele szimpatizáló lakosságot lőfegyverrel lássa el. Erre a lépésre már az után szánta el magát, hogy a felkelés kirobbanásától kezdve rendszeresen fizetett zsoldosokat vetett be a lázadók ellen. Egyes források arról számoltak be, hogy a zsoldosok Fekete-Afrikából érkeztek és érkeznek, állítólag Zimbabvéban sorba állnak azért, hogy bejussanak a zsoldosok közé, akiknek napi javadalmazása 2.000 dollár.

A törzsi háborúk eddig is jellemezték az országot, mint ahogy az is, hogy az éppen megtizedelt, gyengébb törzsek időlegesen háttérbe vonulva várták a megfelelő alkalmat az újabb összecsapásra. Többek között ennek is köszönhető, hogy a keleti országrész, ahol a Kadhafi ellenes törzsek élnek (és ahol a kevesebb olaj található) gyorsan egymásra találtak és átvették a hatalmat a területen.
Ez az egymásra találás azonban elég megtévesztő és koránt sem következik belőle, hogy Kadhafi bukásával a helyzet megoldódik. Természetes, hogy a Kadhafi-hívekkel szembeni megtorlás lesz a legvéresebb, de a most látszólag egységes törzsek Kadhafi távozása után egymást sem fogják kímélni és a törzsi háború folytatódik mindaddig, amíg egy újabb diktáror nem kaparintja meg a hatalmat.

Kadhafi jelentősége nem annyira személyében, mint inkább olajában keresendő! Nem annyira érdekes, mint inkább tény, hogy a volt szocialista tömb országai éppúgy keresték kegyeit, mint a nyugat. Első kifejezetten politikai okokból, hisz Líbia, mint számos iszlám ország a Szovjetunió kegyeit élvezte, ők látták el többek között fegyverrel, hogy, mint a térség “demokratikus köztársasága” kellőképpen fel legyen vértezve a kapitalista “rémmel”, Izraellel szemben és természetesen áttételesen az USA ellen is.
A nyugat viszont az olaj áldásait élvezte és Anglia nem átallotta egészségügyi okokra hivatkozva szabadlábra helyezni a lockerbie-i katasztrófa okozóját, Al Megrahi líbiai hírszerző tisztet, aki 1988. december 21-én a Pan-Am 103-as járatán 400 g-nyi plasztikbombát helyezett el, s mely 21 országból 270 áldozatot követelt, s akit 2001. januárjában 27 év fegyházbüntetésre ítéltek. A merénylő 2009-ben szabadult és tért vissza Líbiába, s mint a napokban kiderült, szabdlábra helyezését nem annyira egészségi állapota, mint az olajcsap elzárásának veszélye indokolta.

Ami az USA-t illeti, az arab világban kirobbant felkelés-sorozattal kapcsolatban ismételten bebizonyosodott, hogy nem érti a közel-keleti helyzetet, nem ismeri a muszlem gondolkodást és ebből következően nem is tud “arabul” beszélni.
Obama elnök azon kijelentése, hogy – “… líbiai vezetőnek “most” kell távoznia a hatalomból, mert elvesztette legitimitását… Ha egy ország vezetője csak a népével szembeni tömeges erőszak alkalazásával tudja hatalmát fenntartani, nem legitim…” – számomra értelmezhetetlen.
Nem tudom eldönteni, hogy tényleg nem érti, vagy nem is akarja érteni, hogy az arab világban a demokrácia ismeretlen fogalom. Pontosabban fogalmazva csak egy nagyon szűk, hatalomközeli réget privilégiuma – de semmi esetre sem a népé!

Az ENSZ által életbe léptetett szankciók egy kivételével megegyeznek a Lockerbie légi katasztrófa utáni szankciókkal, abban ugyanis szerepelt a repülési tilalom, ami a jelenlegiből kimaradt. Valószínűnek tartom, hogy jelenleg egyetlen ország sem vállalja ennek ellenőrzését.

Mint már az elején utaltam rá, a Kadhafi ellenes beduin törzsek összefogása, az időközben megalakult átmeneti kormány (mely a keleti országrészt uraló szenusszi törzsből került ki) csak időleges és amelynek vége nem új társadalmi berendezkedést, csak egy új, talán nem ennyire véres diktatúrát eredményez.

Egy egészen friss információ csak megerősítí előbbi mondatomat. E szerint Hillary Clinton megpróbálta felvenni a kapcsolatot a líbiai átmeneti kormány képviselőivel, akik azonban nem kívánnak senkivel kapcsolatba lépni, belső problémájukat maguk fogják megoldani.

Ez a kijelentés – véleményem szerint – azért nem sok jóval kecsegteti a demokráciában reménykedőket.

2011. február 27.

%d blogger ezt szereti: